A közös tényező 1. fejezet

Fandom: BBC Sherlock/Doctor Who
Figyelmeztetések: crossover, több fejezetes, lesz benne SLASH (most még pont nincs)
Párosítás: John/Sherlock, Doctor/Sherlock
Figyelmeztetés #1: A történetben Sherlock nem főszereplő. Annyira.
Figyelmeztetés #2: Leginkább John és a Doktor kapcsolata kerül előtérbe. Meg az ő viszonyuk Sherlockhoz.
Figyelmeztetés #3: River szerepelni fog a későbbi fejezetekben.

- Egy hét! – a 221 falai beleremegtek, ahogy a Doktor maga mögött becsapta a bejárati ajtót. Léptei nyomán úgy nyikorgott a lépcső, mint ami bármelyik pillanatban készen áll maga alatt összeroskadni. A Doktor dühös volt. Tajtékzott, amitől John Watson ereiben egy pillanatra megfagyott a vér. – Egy hetet kértem! Csak ennyi ideig kellett volna Sherlockra figyelned! Egy… egy átkozott hét!

John igazán edzetnek mondhatta magát szidások hárítása és elviselése terén, mivel Sherlocktól az elmúlt pár évben megszámlálhatatlanul sokat gyűjtött be. A legtöbbet úgy, hogy semmit se követett el amivel kiérdemelte volna. Sherlocknak egyszerűen csak rossz napjai voltak. Hetente hét alkalommal. Azonban most valami nagyon más volt. Nehezebbnek bizonyult toleranciát mutatni valaki olyan rovásaival kapcsolatban, akit igazán nem szeretett. John Watson nem szerette, sőt! Inkább ki nem állhatta a Doktort. Legszívesebben kikergette volna a lakásból – mondván, hogy nem megtűrt személy, de a pillanatnyi lelki állapota nem volt annyira stabil, hogy 10 percen keresztül csak üvöltsön, miközben a másik hátrál, majd átesik a küszöbön és kint is marad. Örökre.
- Miért van az, hogy én elvihettem őt akárhova. Velem olyan helyeken járt, ahol milliószor több veszély van, mint itt a Földön, mégis neked összejön, hogy baja essen! Hogyan? Vagy direkt?! Te direkt csináltad, hogy… - förmedt rá Watsonra aki csak tűrt-tűrt, de végül betelt nála a pohár. Beletette az eddig összehajtott ingeket egy bőröndbe, majd a Doktor felé fordult.
- Én semmit nem csináltam – kérte ki magának. – Ő határozott úgy, hogy amíg te távol vagy és az intergalaktikus ügyeidet intézgeted, addig inkább elfoglalja magát. Magától ment én csak…

- Ott voltál!
- Még jó, hogy ott voltam! A társa vagyok!
- Voltál – helyesbített. – Sherlock már nem detektív.
A „nem” szó az elmúlt fél évben igen sokszor ékelte be magát John tudatába. Olyan mondatokban bukkant fel, amik fájdalommal töltötték le az ex-katonaorvos szívét.
Sherlock nem unatkozik. Sherlock nem lövi a falat. Sherlock nem viselkedik gyerekesen. Sherlock nem mászkál hiányos, esetlegesen alkalmatlan öltözékben hivatalos helyen és a lakásban. Sherlock nem fekszik eufórikus állapotban a kanapén, miközben John aggódik érte és az egészségéért. Sherlock már nem lakik itt… Sherlock már nem szereti John Watsont.
John Watsonnak ezek az egyszerű mondatok a nem nélkül igazán kedvesek lennének. Olyan dolgokat fejeznének ki, amik az eddigi életének legtökéletesebb pár évét jellemezték. Azt az időszakot, amikor biztonságosan veszélyesen élhetett. Igen, ez a két szó üti egymást, de Sherlock és John is „ütik egymást” képletesen. Néha igazából is, de ez is hozzátartozik a kapcsolatukhoz. Hozzátartozott.
- Olyan szörnyű mindent múlt időben mondani… - jelentette ki akarata ellenére hangosan, amire a Doktor rögtön felkapta a fejét. Értetlenül meredt Watsonra, majd leült a kopottas bőrönd mellé, ami tele volt tömve mindennel, amire egy embernek szüksége lehet hosszabb kórházi tartózkodása alatt. Már ha az ember megéri a másnapot.
- Olyan szörnyű mindent úgy mondani, hogy közben tudod, mi történik azzal, akit annyira szeretsz –  ismételte meg ugyan olyan hangsúllyal, mint John tett majd előre görnyedt és tanulmányozni kezdte a szőnyeget. Pillanatnyilag az is jobb elfoglaltság volt akármi másnál. – Te orvos vagy. Mit gondolsz?
- Te meg időutazó űrlény vagy! Miért nem akadályozod meg ezt az egészet és akkor most egyikünk se lenne ennyire…
- Ennyire? – pillantott fel a könnyeivel küzdő Watsonra, aki félőn az összeeséstől, inkább háttal nekidőlt a falnak. Látszott rajta mennyire szenved. Ahogy ugyan ez tükröződött a Doktorról is. Ők ketten a kezdetek óta megvetették egymást, de most mégis közös az aggodalmuk. Félnek. Félnek attól, hogy elveszítenek valakit, aki ennyit jelent nekik. – Nem tudok visszamenni John. Vannak szabályok, amiket nem szeghetek meg. Események, amiket nem szabad megbolygatni.
- Egyszóval hazug vagy! – jelentette ki, miután kezébe vette a bőröndöt és kiviharzott a szobából. Magára kapta Sherlock kabátját és sálját (ezekben jött haza a kórházból összepakolni. Úgy gondolta, hogy illik visszavinni a tulajhoz, még ha az… mindegy.) – Hol a fenében vannak a kulcsaim?
A Doktor követte Johnt a nappaliba, majd le a lépcsőn. Nézte, ahogy a férfi ide-oda toporog idegességében, néha szitkozódik párat, mert nincsenek meg a kulcsai, majd még többet káromkodik. Valószínűleg, ez ilyem emberi stressz levezetési módszer lehet, amit most a Doktornak alkalma adódik megfigyelni.
- Itt vannak – dobta Watson felé a kulcscsomót, majd két gyors lépéssel átszelte a kettejük között húzódó távolságot és egy határozott mozdulattal lerántotta Johnról a Belstaff kabátot.
- Mit csinálsz? – kérdezte felháborodottan és megragadta a kabát egyik ujját.
- Ez nem a tied.
- Rendben – adta meg magát és kinyitotta az ajtót. – Tudod, nekem jelent annyit a barátom, hogy nem húzom az időt. Ahelyett, hogy ilyeneken problémázol, inkább hagyhatnád, hogy még ma beérhessek a kórházba!
- Nekem is jelent annyit, hogy elviseljem a nyavalygó ex-lakótárást. Szóval mindketten megyünk!

Egy taxiban utazni akkor is nyomasztó, ha két idegen ül egymás mellett és összepréselődnek, mint a heringek. Az ilyen utazás jóval rosszabb, ha a két fél legszívesebben kikaparná a másik szemét.

A hangulat feszült. A rádióból egy rekedtes hang közli a nap híreit. Elsőként említi a belvárosban történt sorozatgyilkos elfogását, akinek a rendőrkézre jutatásához valakinek életveszélyesen meg kellett sérülnie.
- Kikapcsolná? – kérdezték egyszerre a taxistól, aki kicsit vonakodva, de lekapcsolta a rádiót.
A kórházig vezető út alig több 10 percnél, de most ez a rövid idő is óráknak tűnik. A tudattal, hogy amíg ők zötykölődnek London kátyús útjain, állnak a végtelen dugóban, addig valaki küzd az életéért.
- Hogy történt? – a Doktor az ablaküvegnek hajtotta a homlokát és így figyelte a mellettük elsuhanó épületeket, utcai lámpákat és azt a sok száz embert, akik céltalanul bolyonganak össze-vissza. Igazán irigylésre méltók.
- Egyszerű üldözésnek indult. A férfi menekült, Sherlock pedig tudta, hogy merre tart és utána eredtünk. Követhettük vagy fél órán keresztül még végül lemaradtam tőlük. Pár perccel később lövéseket hallottam. Sherlock utolérte. Először azt hittem, hogy neki sikerült lelőnie a gyilkost, de amikor odaértem rájöttem, hogy tévedtem…
- De ugye elkapták?
- Persze. Nem jutott messze a rohadék.
- És Sherlockkal pontosan…? – harapta el a mondat végét. – Éppen csak elrohantam a helyszín mellett és annyit mondtak, hogy meglőtték, és már kórházba szállították. A helyi rendőrség nem valami bőbeszédű.
- Három golyót kapott. Kettőt a mellkasába, egyet pedig a jobb karjába.
Erre a Doktor már inkább nem reagált semmit. Az út további öt percében nem beszéltek.
Bár két külön világban éltek, különböző nézőpontokkal, felfogással és életcéllal, most mégis akadt valami ami összekötötte őket. Az utolsó Idő Lordot és az ex-katonaorvost.
A közös tényezőt Sherlock Holmesnak hívják.