2013. június 6., csütörtök

Fekete rózsák

Fandom: BBC Sherlock/Doctor Who (11. Doctor)
Figyelmeztetések: leheletnyi SLASH utalás szinten, angst, 




Egy csokornyi fekete rózsa.
- Egy éve már Sherlock – suttogta a Doktor, miközben megtörölte a kis, porcelánvázából kivett virágok szárát. Reggel szerezte őket egy kedves virágárushölgytől, aki potom pénzért adta el mondván: a feketék nem annyira népszerűek, mint a vörösek.
Gyászoláskor tökéletes.
- Megérkeztünk – hallotta, ahogy szapora léptekkel valaki rohan lefelé a lépcsőn, majd az utolsó három fokról leugorva előtte terem. Arca, mint mindig, most is kifürkészhetetlen. Szeme igéző, a Doktor mégse tudja őszintén állni a detektív tekintetét. Pedig olyan szívesen nézne vele farkasszemet. Mindig. Örökké. A puszta látványától is nevetségesen boldognak érezné magát. Elveszne a látványban, amit mához pontosan egy éve minden nap lát. A fekete kabát óráról-órára mindig elsuhan előtte, ő pedig már-már nyálcsorgatva indul viselője után.
De ma nem. Most gyásznap van.
- Tessék – lehajtott fejjel nyújtja át Holmesnak a csokrot, majd visszafordul az irányítópulthoz. Egyik kezét maga mellett ökölbe szorítva szólal meg újra: - Mennyi időre van szükséged?
Pár percig nem érkezik válasz. A TARDIS-on kívülről hangos zokogás hallatszik. Egy nő sír. Valószínűleg most temethette le valamely családtagját.
Sherlock szívdobogása egyenletes, míg a Doktor mellkasát rendezetlen, minden normális ritmust mellőző hangok hagyják el.
Zaklatott. Zaklatottabb, mint Sherlock.
- Egy óra elég lesz – hangja közömbös. Mindkét kezével a virágcsokrot tartja, és úgy fonja ujjait a csomagolópapír összeázott anyaga köré, mintha az élete múlna rajta.
A Doktor bólint. Jobbjával int, hogy biztonságos kimenni a TARDIS ajtaján. Stabilan állnak a földön.
Bárcsak maradnál. Nem kell ez neked. Gondolja magában, miközben az egyre távolodó detektív sötét alakját lesi. Sajnálja a férfit.
Sherlock Holmes erős volt.
Az elmúlt egy évben egyetlen könnycseppet se hullajtott, pedig lett volna neki miért. Nem mutatott különösebb érzelmeket és nem is beszélt arról, mi jár a fejében.
Egyszer se mondta ki John Watson nevét.
Úgy tesz, mintha nem is emlékezne rá. Nem gondol a barátjára. Valahova mélyre eltemette magában. Olyan mélyre, hogy talán meg is feledkezett róla. Néha-néha felderengett benne, hogy kivel alkotott olyan szoros kapcsolatot. Kivel osztozkodott a Baker Street 221/B-n és kivel kapcsolatban érzett többet, mint a barátság.
Sherlock Holmes szerette John Watsont.
Bár ezt konkrétan elmondani sose tudta neki. Sokszor próbálta, fejben tucatszor újratervezte, hogy milyen szavakat használjon. Hogyan ne tűnjön túlságosan romantikusnak, vagy éppen ridegnek. Meggyőzőnek kellett lennie, különben a doktor soha nem hitte volna el neki: ő tényleg szerelmes volt belé.
Kifutott az időből.
Történt valami. Valami rettenetes. Halálos fenyegetés Londonra, az egész világra és a kapcsolatukra nézve is.
Ekkora jelent meg Ő.
- Helló, én vagyok a Doktor!
A mondat, ami mindent megváltoztatott. Megmentette a bolygót, az emberiséget mindössze fél óra alatt és még le se izzadt. Mindenkit megmentett, kivéve Watsont.
Sherlock Holmes látta.
Hatalmas tócsa. Vérből. Kicsavart, mozdulatlan test. Harc jelei mindenhol, de az ember nem győzedelmeskedhetett.
Valaki erősebbnek bizonyult.
Egy másik univerzumból érkezett idegenek ellen nem sok esélye volt az ex-katonaorvosnak. Egyedül, fegyver és segítség nélkül.
- Keveset szenvedett – állapította meg a Doktor, miután kétszer körbesétálta a holttestet. Ekkor még aligha tudhatta, hogy a tisztes távolban álló Sherlock lelkében milyen törés ment végbe ettől a kijelentéstől. Valami meghasadt, valami végleg szilánkokra eset. Valami, amit már nem lehet összeszedni, megragasztani vagy kicserélni.
- Ti barátok voltatok? – szegezte a néma detektívnek a kérdést.
- Annál többek… bár ezt ő nem tudta.
- Sajnálom és részvétem.
- Nem – vágta rá Sherlock és beviharzott a TARDIS ajtaján.
A Doktornak felesleges lett volna megkérdeznie: Holmes szándékozik-e ezek után vele tartani.
A napokból hetek, a hetekből pedig hónapok kerekedtek, de Sherlock nem változott. Látszólag teljesen átugrotta a gyászolás fázist.
- Miért nem beszélsz róla?! – érzéketlen kérdésnek tűnhet, de a Doktor látta, hogy a férfi igazán különleges, de egyben saját magára veszélyes módot talált a fájdalom leküzdésére. – A hallgatás az egyik legrosszabb dolog, amit ilyenkor tehet az ember.
- Te már csak tudod – hangjából sütött a gúny.
- Én nem vagyok ember, de értek az emberekhez.
- Nincsen szükségem a szaktudásodra.
Egy, a több tucatnyi beszélgetés közül, amit az Idő Lord azzal a szándékkal kezdeményezett, hogy Holmesnak segítsen feldolgozni a történeteket. Azonban egy ilyen „csevely” se lett eredményes. Általában mindegyik azzal végződött, hogy Sherlock visszarobogott a szobájába és négy-öt napon keresztül ki sem dugta onnan az orrát.
Mindez egy éven keresztül.
365 nap. Ennyi se volt elég az ex-detektívnek, hogy megnyíljon a Doktor előtt.

- Letelt az egy óra – a Doktor megállt Holmes mellett. Kezét a másik férfi vállára tette és halkan folytatta: - Szükséges még egy kis idő?
- Tudsz utazni térben és időben – mondta. – Miért nem mehetünk vissza és akadályozhatjuk meg a halálát? Miért nem?
- Vannak dolgok, amik fix pontok az időben.
- Az miért fix pont, hogy egy ártatlan ember meghal? – egy könnycsepp csordult le az arcán.
- Sajnálom Sherlock, de ennek így kellett lennie.
- El kellett volna neki mondanom az igazat, amíg lehetett – nagyot nyelt és a Doktor felé fordult. – Átlagos ember volt, átlagos intelligenciával, amit sokszor irigyeltem tőle, de így is okosabbnak bizonyult nálam. Volt benne valami, amit sose tudtam kielemezni.
- Micsoda?
- Emberség – halványan elmosolyodott. – Lehettem akármilyen… idegesítő, ő akkor se hagyott ott. Pedig felajánlottam neki párszor, hogy költözzön el, mégis… meghaltam volna, ha elmegy.
Most elment.


Sherlock Holmes valóban soha nem beszélt többet a John Watsonnal kapcsolatos érzéseiről.
A Doktor se kérdezett többet.


A TARDIS minden évben ugyan ott landolt. A temetőben, ahol John Hamish Watson sírján újra és újra megjelent a fekete rózsacsokor. 

1 megjegyzés: