Igen, mindenki felróhatja a számlámra, hogy jó ideje nem adtam magamról életjelet. Pedig itt vagyok, jól vagyok és írók is.
Most kicsi "arculatváltás" fog bekövetkezni a blogon
Sherlockos műveim mellé becsatlakoznak majd a Harry Potteres alkotások. /Ezekből eddig három szösszenet van raktáron és egy többfejezetes történet./
Vannak Glee-s novelláim, amik nem biztos, hogy közé lesznek téve, mert egy elég elfogult korszakomból származnak és egyszerűen.... csöpögnek...
Valamint most, hogy Scale elvtársném is DW fanatikus lett, ezért leszek Doctor Who-s ficcek is :)
2013. február 17., vasárnap
2013. február 3., vasárnap
Sherlock és az amerikai 4. Fejezet: A múlt
Fandom: BBC Sherlock
Figyelmeztetések: Saját karakter használata.
Figyelmeztetések: Saját karakter használata.
- Miből gondoltad, hogy a cigaretta a gyilkosé volt? –
Sherlock az ölébe eresztette hegedűjét és sápadtkék szemeit Melodyra
irányította.
2013. február 2., szombat
I'm sorry...
Fandom: BBC Sherlock
Figyelmeztetések: slash /Johnlock/, a fájdalom és lelki dolgok miatt mindenki sorolja oda ahova akarja
- Sherlock, kérlek. Enged meg, hogy segítsek! – John mindhiába kérlelte a detektívet, az minduntalan ment a feje után.
- Nem kell a segítséged John. Boldogulok.
- Nem, nem boldogulsz! Ne hidd, hogy annyira jól vagy. Menni is alig tudsz!
- John..!
- Megkéseltek és megvertek téged! Fogd fel, hogy ez komoly dolog!
- És ezért miért te vagy ennyire kiakadva?!
- Azért mert szeretlek és aggódtam érted! Tudod, hogy hány álmatlan éjszakát okoztál nekem csak a miatt, mert pár pitiáner gyilkos után eredtél aznap?! Hogy lehettél ennyire hülye Sherlock? Hogy?! – Watson küzdött a könnyeivel, de mindhiába harcolt ellenük, nem tudta visszatartani őket.
- Ez volt az egyetlen lehetőség arra, hogy elkapjuk őket!
- De ilyen áron Sherlock? – torka szakadtából kiabálta. – Mi lett volna ha mondjuk meghalsz? Komolyabban megsebesítenek és elvérzel, mire a segítség odaér!
- Nem így lett, ez a lényeg John. Jól vagyok.
- El tudod képzelni, milyen fájdalmat okozol nekem nap mint nap?! Látom, ahogy kockára teszed az életedet a munkádért, de ebből egyszer rosszul fogsz kijönni. Most megúsztad pár szúrt sebbel, némi fejfájással és egy ripityára tört térdkaláccsal. Máskor lehet, hogy nem lesz ennyire kegyes hozzád a sors.
- Mire akarsz kilyukadni?
- Arra, hogy egyszerűbb lenne, ha… visszavennél ebből az életmódból.
- Adjam föl a munkámat? John, nekem ez az életem!
- Mindenen lehet változtatni!
- De ezen nem!
- Keress valami mást. Valami kevésbé veszélyeset.
- Lehetetlen.
- Hát akkor a kapcsolatunk is lehetetlen! – jelentette ki és felviharzott az emeletre.
Sherlock még egy darabig csak álldogált ott, hátát a falnak támasztva. Most fordult elő vele először, hogy legszívesebben visszapörgette volna az időt. Kijavította volna ezt a hatalmas hibát, csak is John kedvéért. Az ő Johnja kedvéért, mert nem akarta így látni. Ennyire… elkeseredettnek.
Vett egy mély lélegzetet, majd elindult a lépcsőn. Az első fokok megtevése még úgy ahogy zökkenőmentesnek bizonyult, de minél feljebb ért, annál jobban hasogatott a térde. Hiába támaszkodott rá a botra, amit még hű társától kapott kölcsön a könnyebb közlekedés elérése végett, most ez se segített. Csak állt ott, fél úton és moccanni se bírt.
- John… - a hangja alig volt több egy fájdalmas sóhajnál. – Kérlek…
Semmi. Nem jött senki se. Nem hallották meg, nem segítenek neki. Ennyi volt.
Magatehetetlenül rogyott össze és csak egy hajszálon múlott, hogy le nem esett a lépcsőről. Egyszerre lüktetett elviselhetetlenül a lába és a feje. Olyan volt, mintha a fájdalom kánont énekelne. Másodpercenként, késdöfésszerűen érkezett az érzés, ami még a látszólag megtörhetetlen Sherlock Holmest is a földre tudta kényszeríteni. Megtaposni, meggyalázni… legyőzni.
Percek. Csak percek teltek el. Vagy órák? Megeshet.
- Sajnálom John, annyira sajnálom – Sherlock nem tudott tovább küzdeni. Átadni magát a fájdalomnak, valahogy kegyesebb megoldásnak tűnt, mint szenvedve a megmentésre várni.
Lehunyta a szemeit és elmerült a végtelen sötétségben, ahol minden megszűnt létezni. Nem volt kín, nem volt szenvedés és nem volt szerelem. Megszűnt a vágy, amit eddig John iránt érzett. Pedig mindig is akarta őt. Watsont, akit annyi bajba belesodort. Akit az elején folyton folyvást próbára tett, csak azért hogy megtudja, meddig marad mellette. Akit jobban szeretet, még a munkájánál is, de ezt sose volt bátorsága bevallani. Túl nehéz lett volna kimondani az igazságot.
- Sherlock! Sherlock! – John hangja tompa volt és halk, legalábbis Holmes számára. – Néz rám, hallod! Nyisd ki a szemed és nézz rám! Az Isten szerelmére. Könyörgöm!
- Kicsoda… - a detektív arca rezzenéstelen maradt, szemei pedig csukva
- John vagyok. John Watson! Azaz idióta, akinek volt bátorsága beléd szeretni! Aki legszívesebben az életét adná érted!
- John…
- Kérlek, ne most add fel és ne itt! – majd két keze közé fogta Sherlock sápadt arcát és megcsókolta. Hosszan, gyöngéden. Úgy, ahogy még soha ezelőtt.
****
Nyugalom. Melegség és semmi fájdalom.
Ezeket érezte Sherlock Holmes, amikor elkezdett magához térni. Bár a szemét még mindig nem volt képes kinyitni, tudatánál volt. Nem emlékezett arra, hogy mi történt. A lépcsőnél történtek homályos és lassan elmosódó emlékek keverékét alkották. Egyet kivéve.
”Kérlek, ne most add fel és ne itt”
- Nem… nem fogom… - motyogta a detektív amire Watson is felfigyelt. – Hidd el…
- Elhiszem Sherlock – John letérdelt a kanapé mellé, ahova barátját fektette, és megragadta a kezét.
- John? – próbálta kinyitni a szemeit, de csak egy halovány körvonalat tudott kivenni.
- Nincs semmi baj, itt vagyok melletted – simított végig Holmes arcán óvatosan. – Kaptál fájdalomcsillapítót, szóval nemsokára elméletileg jobban kell lenned.
- Mi történt? – dadogta miközben próbált felülni, de a teste ólomként húzta vissza a párnák közé.
- Úgy látszik, túl hamar engedtek el téged a kórházból. Figyelhettem volna rád jobban.
- Elájultam?
- Igen, a fájdalomtól, de ha segítek neked és… sajnálom! Hülye voltam, hogy megsértődtem és otthagytalak! Annyira, de annyira…
- John, kérlek…
- Hogy lehettem ekkora barom?! Először felhergeltelek azzal, hogy a munkádról akartalak lebeszélni. Utána meg egyszerűen eliszkoltam.
- A lényeg az, hogy még időben közbeavatkoztál. Az előzmények már nem fontosak!
- De én…
- Nincs olyan, hogy de te! Se olyan, hogy de én! Mostantól csak MI vagyunk!
- Értsem ezt úgy, hogy mi, mint együtt egy…?
- Mikor rám gondolsz John, mit érzel? – Sherlock erőtlen kezeivel megfogta Watson ingjét és amilyen közel csak tudta, magához húzta.
- A szívem…
- Nem John! Mit érzel pontosan?
- Azt, hogy sose akarnálak elengedni. Mindig melletted szeretnék lenni, bármi is történik. Legyen az rossz vagy jó. Nem tudok anélkül élni, hogy ne lássalak és fogalmam sincs arról, hogy hogyan lehettem boldog nélküled valamikor is. Amíg nem ismertelek, mit csináltam? Hazudtam saját magamnak. Azt állítottam, hogy szép jövőm lesz. Egy okos és csinos feleséggel, gyerekekkel, nagy házzal és kerttel. Aztán megláttalak. Már az első pillanatban tudtam, hogy mostantól véget érnek az önámítások. Nem kell nekem biztonságos, nyugalmas élet. Nem akarok a házam verandáján ücsörögni, miközben az unokáimat lesem. Halálomig a társad akarok lenni Sherlock Holmes! Társad a munkában, társad a bajban, társad a szerelemben. Valaki olyanod, aki miatt képes leszel valamikor megváltozni. Feloldani azt a fagyos, jég szívedet és végre kimondani az egyetlen szót, amire annyira éhezek. Nem érdekel, meddig kell erre várnom! Nem érdekel miken kell keresztül mennem. Engem csakis te érdekelsz! – Sherlock nyaka köré fonta karjait és vadul megcsókolta. – Most te tartozol egy válasszal.
- Egy szó John. Ennyit akarsz igaz? – kérdezte.
- Igen!
- Szeretlek!
Figyelmeztetések: slash /Johnlock/, a fájdalom és lelki dolgok miatt mindenki sorolja oda ahova akarja
- Sherlock, kérlek. Enged meg, hogy segítsek! – John mindhiába kérlelte a detektívet, az minduntalan ment a feje után.
- Nem kell a segítséged John. Boldogulok.
- Nem, nem boldogulsz! Ne hidd, hogy annyira jól vagy. Menni is alig tudsz!
- John..!
- Megkéseltek és megvertek téged! Fogd fel, hogy ez komoly dolog!
- És ezért miért te vagy ennyire kiakadva?!
- Azért mert szeretlek és aggódtam érted! Tudod, hogy hány álmatlan éjszakát okoztál nekem csak a miatt, mert pár pitiáner gyilkos után eredtél aznap?! Hogy lehettél ennyire hülye Sherlock? Hogy?! – Watson küzdött a könnyeivel, de mindhiába harcolt ellenük, nem tudta visszatartani őket.
- Ez volt az egyetlen lehetőség arra, hogy elkapjuk őket!
- De ilyen áron Sherlock? – torka szakadtából kiabálta. – Mi lett volna ha mondjuk meghalsz? Komolyabban megsebesítenek és elvérzel, mire a segítség odaér!
- Nem így lett, ez a lényeg John. Jól vagyok.
- El tudod képzelni, milyen fájdalmat okozol nekem nap mint nap?! Látom, ahogy kockára teszed az életedet a munkádért, de ebből egyszer rosszul fogsz kijönni. Most megúsztad pár szúrt sebbel, némi fejfájással és egy ripityára tört térdkaláccsal. Máskor lehet, hogy nem lesz ennyire kegyes hozzád a sors.
- Mire akarsz kilyukadni?
- Arra, hogy egyszerűbb lenne, ha… visszavennél ebből az életmódból.
- Adjam föl a munkámat? John, nekem ez az életem!
- Mindenen lehet változtatni!
- De ezen nem!
- Keress valami mást. Valami kevésbé veszélyeset.
- Lehetetlen.
- Hát akkor a kapcsolatunk is lehetetlen! – jelentette ki és felviharzott az emeletre.
Sherlock még egy darabig csak álldogált ott, hátát a falnak támasztva. Most fordult elő vele először, hogy legszívesebben visszapörgette volna az időt. Kijavította volna ezt a hatalmas hibát, csak is John kedvéért. Az ő Johnja kedvéért, mert nem akarta így látni. Ennyire… elkeseredettnek.
Vett egy mély lélegzetet, majd elindult a lépcsőn. Az első fokok megtevése még úgy ahogy zökkenőmentesnek bizonyult, de minél feljebb ért, annál jobban hasogatott a térde. Hiába támaszkodott rá a botra, amit még hű társától kapott kölcsön a könnyebb közlekedés elérése végett, most ez se segített. Csak állt ott, fél úton és moccanni se bírt.
- John… - a hangja alig volt több egy fájdalmas sóhajnál. – Kérlek…
Semmi. Nem jött senki se. Nem hallották meg, nem segítenek neki. Ennyi volt.
Magatehetetlenül rogyott össze és csak egy hajszálon múlott, hogy le nem esett a lépcsőről. Egyszerre lüktetett elviselhetetlenül a lába és a feje. Olyan volt, mintha a fájdalom kánont énekelne. Másodpercenként, késdöfésszerűen érkezett az érzés, ami még a látszólag megtörhetetlen Sherlock Holmest is a földre tudta kényszeríteni. Megtaposni, meggyalázni… legyőzni.
Percek. Csak percek teltek el. Vagy órák? Megeshet.
- Sajnálom John, annyira sajnálom – Sherlock nem tudott tovább küzdeni. Átadni magát a fájdalomnak, valahogy kegyesebb megoldásnak tűnt, mint szenvedve a megmentésre várni.
Lehunyta a szemeit és elmerült a végtelen sötétségben, ahol minden megszűnt létezni. Nem volt kín, nem volt szenvedés és nem volt szerelem. Megszűnt a vágy, amit eddig John iránt érzett. Pedig mindig is akarta őt. Watsont, akit annyi bajba belesodort. Akit az elején folyton folyvást próbára tett, csak azért hogy megtudja, meddig marad mellette. Akit jobban szeretet, még a munkájánál is, de ezt sose volt bátorsága bevallani. Túl nehéz lett volna kimondani az igazságot.
- Sherlock! Sherlock! – John hangja tompa volt és halk, legalábbis Holmes számára. – Néz rám, hallod! Nyisd ki a szemed és nézz rám! Az Isten szerelmére. Könyörgöm!
- Kicsoda… - a detektív arca rezzenéstelen maradt, szemei pedig csukva
- John vagyok. John Watson! Azaz idióta, akinek volt bátorsága beléd szeretni! Aki legszívesebben az életét adná érted!
- John…
- Kérlek, ne most add fel és ne itt! – majd két keze közé fogta Sherlock sápadt arcát és megcsókolta. Hosszan, gyöngéden. Úgy, ahogy még soha ezelőtt.
****
Nyugalom. Melegség és semmi fájdalom.
Ezeket érezte Sherlock Holmes, amikor elkezdett magához térni. Bár a szemét még mindig nem volt képes kinyitni, tudatánál volt. Nem emlékezett arra, hogy mi történt. A lépcsőnél történtek homályos és lassan elmosódó emlékek keverékét alkották. Egyet kivéve.
”Kérlek, ne most add fel és ne itt”
- Nem… nem fogom… - motyogta a detektív amire Watson is felfigyelt. – Hidd el…
- Elhiszem Sherlock – John letérdelt a kanapé mellé, ahova barátját fektette, és megragadta a kezét.
- John? – próbálta kinyitni a szemeit, de csak egy halovány körvonalat tudott kivenni.
- Nincs semmi baj, itt vagyok melletted – simított végig Holmes arcán óvatosan. – Kaptál fájdalomcsillapítót, szóval nemsokára elméletileg jobban kell lenned.
- Mi történt? – dadogta miközben próbált felülni, de a teste ólomként húzta vissza a párnák közé.
- Úgy látszik, túl hamar engedtek el téged a kórházból. Figyelhettem volna rád jobban.
- Elájultam?
- Igen, a fájdalomtól, de ha segítek neked és… sajnálom! Hülye voltam, hogy megsértődtem és otthagytalak! Annyira, de annyira…
- John, kérlek…
- Hogy lehettem ekkora barom?! Először felhergeltelek azzal, hogy a munkádról akartalak lebeszélni. Utána meg egyszerűen eliszkoltam.
- A lényeg az, hogy még időben közbeavatkoztál. Az előzmények már nem fontosak!
- De én…
- Nincs olyan, hogy de te! Se olyan, hogy de én! Mostantól csak MI vagyunk!
- Értsem ezt úgy, hogy mi, mint együtt egy…?
- Mikor rám gondolsz John, mit érzel? – Sherlock erőtlen kezeivel megfogta Watson ingjét és amilyen közel csak tudta, magához húzta.
- A szívem…
- Nem John! Mit érzel pontosan?
- Azt, hogy sose akarnálak elengedni. Mindig melletted szeretnék lenni, bármi is történik. Legyen az rossz vagy jó. Nem tudok anélkül élni, hogy ne lássalak és fogalmam sincs arról, hogy hogyan lehettem boldog nélküled valamikor is. Amíg nem ismertelek, mit csináltam? Hazudtam saját magamnak. Azt állítottam, hogy szép jövőm lesz. Egy okos és csinos feleséggel, gyerekekkel, nagy házzal és kerttel. Aztán megláttalak. Már az első pillanatban tudtam, hogy mostantól véget érnek az önámítások. Nem kell nekem biztonságos, nyugalmas élet. Nem akarok a házam verandáján ücsörögni, miközben az unokáimat lesem. Halálomig a társad akarok lenni Sherlock Holmes! Társad a munkában, társad a bajban, társad a szerelemben. Valaki olyanod, aki miatt képes leszel valamikor megváltozni. Feloldani azt a fagyos, jég szívedet és végre kimondani az egyetlen szót, amire annyira éhezek. Nem érdekel, meddig kell erre várnom! Nem érdekel miken kell keresztül mennem. Engem csakis te érdekelsz! – Sherlock nyaka köré fonta karjait és vadul megcsókolta. – Most te tartozol egy válasszal.
- Egy szó John. Ennyit akarsz igaz? – kérdezte.
- Igen!
- Szeretlek!
Sherlock és az amerikai 3. Fejezet: Ellenfelek
Fandom: BBC Sherlock
Figyelmeztetések: Saját karakter használata.
Melody némán üldögélt a szobája ablakának párkányán. Nézte London
nyüzsgő utcáit, amik szinte eltörpültek New York mellett. Más volt itt lenni,
mint a betonrengetegben, ahol az eget se lehet látni a felhőkarcolók
tucatjaitól. Távol Manhattan zajától, az éjszaka fényeitől és a megszokott látványtól.
- Máris honvágyam lenne? – kérdezte csak úgy magától.
Akaratlanul is elnevette magát a gondolattól, hogy ennyire szerencsétlenül viselkedik. Egy napja se jött el otthonról, és máris vissza akarna menni. Szánalmas.
- Sherlock! Ne az éjjel kellős közepén! Aludni szeretnék! – John hangja fáradt volt és meglehetősen ideges. – Majd hegedülsz holnap. Most nem lehetne, hogy te is elvonulsz aludni?
- Nem tudok aludni – válaszolta -, de felőlem te nyugodtan lefeküdhetsz.
- Ha nem vetted volna észre, az én szobám most a nappali, te pedig itt vagy. Tőlem alig két méterre!
- És?
- Zavarsz!
- Mindig ilyenek vagytok? Vagy most csak a kedvemért csináljátok a hepajt? – Melodyt látszólag jól elszórakoztatta a két férfi vitája. Kényelmesen elhelyezkedett a kanapé karfáján és karba tett kezekkel figyelt a showt
- Téged se hagy piheni ez a kornyikálás?
- Nem vagyok az alvás híve, így nem zavar – nézett a felháborodott Watsonra, majd a tekintete Sherlockra és a hegedűjére vándorolt. – Nyugodtan bemehetsz a szobádba John. Szerintem én az este hátralevő részét nem ott fogom tölteni.
- Köszönöm – megragadta a kispárnáját és takaróját. – Igazán kedves vagy. Nem úgy, mint mások! És igen Sherlock, ezzel rád célzok! – majd elvonult.
- Tartozom egy bocsánatkéréssel – Melody megvárta, amíg John magára nem zárja az ajtót – ,bár be kell valljam, nem szoktam…
- Bocsánatot kérni? – Sherlock nem nézett a lányra. Valahogy a hegedűje vonójának piszkálgatása jobban érdekelte. – Miért?
- Amikor szóba került, hogy hogyan…
- Nyomozol ennyire zseniálisan.
- Lehetne, hogy a saját mondataimat én fejezem be?
- Untat a nyüglődésed. A süket beszéd nem nekem való. Vagy kitérsz a lényegre, vagy akár el is mehetsz! – azzal a lendülettel felemelte a hangszert és játszani kezdett.
Figyelmeztetések: Saját karakter használata.
Melody Wilson és Sherlock Holmes. Sherlock Holmes és Melody
Wilson.
Két különböző nyomozó, két különböző országból, de most mégis ugyan az jár a fejükbe. Ellenfélre találtak. Egymással néznek véget nem érő farkasszemet, és közben felmérik a másikat. A levegő szinte megfagy, ahogy a némaság veszi át a főszerepet. Nincsenek csípős megjegyzések, se hangos gondolatok. Most csak ők ketten vannak. Próbálnak beférkőzni egymás elméjébe, hogy megkeressék a megoldást. A keresés viszont időt vesz igénybe.
- Megosztaná velem valaki, hogy mit is csináltok pontosan? – John értetlenül meredt a két zsenire, akik a kiélezett gondolkodásba néha-néha még levegőt is elfelejtettek venni.
- Csendet! – intették le egyszerre Watsont, aki megadván magát inkább bevitte újdonsült vendégük csomagjait a szobájába.
A hatalmas, fekete bőröndök nehezek voltak. Valami pedig nagyot reccsent az egyikben, amikor véletlenül nekiütötte az ajtófélfának.
- A fenébe! – szitkozódott és gyorsan kinyitotta az említett táskát. Őszintén reménykedett abban, hogy semmi se ment tönkre, vagy eset szét. Még az hiányozna, ha magántulajdon rongálásáért feljelentenék.
Papírok, könyvek és némi ruha. Összesen ennyit talált, amik egyike se úgy nézett ki, mint ami össze akarna törni. Aztán hosszas nézelődés után kiszúrta valami a szemét. Egy fekete keret, amolyan képkeretszerűség volt az ingek alá rejtve. Éppen ki akarta venni, hogy megnézze, mi van rajta, amikor az ajtó nyikorgása hallatszott a háta mögül. A keze megdermedt, úgy ahogy volt a bőröndbe mélyesztve.
- Milyen jogon turkál a dolgaim között John? – Melody hangja egyáltalán nem tűnt felháborodottnak, inkább csak kíváncsinak.
- Sajnálom, de amikor felhoztam a bőröndöket az egyiket nekicsaptam az ajtónak és… szerintem valami eltört benne.
- Így már minden más! – tette az egyik kezét Watson vállára, a másikkal pedig kiszedte a képkeretet.
Igen. Az abban lévő üveg repedt meg saroktól sarokig.
- Ha kell kifizetem, vagy veszek egy újat! – mentegetőzött és hátrált egy nagy lépésnyit.
- Nem fogom kidobni csak azért, mert betört. Túl sok emlékem fűződik mind a képhez, mind a kerethez, de ez már tényleg magánügy szóval…
- Én most megyek!
- Igen, úgy jobb is lesz.
Két különböző nyomozó, két különböző országból, de most mégis ugyan az jár a fejükbe. Ellenfélre találtak. Egymással néznek véget nem érő farkasszemet, és közben felmérik a másikat. A levegő szinte megfagy, ahogy a némaság veszi át a főszerepet. Nincsenek csípős megjegyzések, se hangos gondolatok. Most csak ők ketten vannak. Próbálnak beférkőzni egymás elméjébe, hogy megkeressék a megoldást. A keresés viszont időt vesz igénybe.
- Megosztaná velem valaki, hogy mit is csináltok pontosan? – John értetlenül meredt a két zsenire, akik a kiélezett gondolkodásba néha-néha még levegőt is elfelejtettek venni.
- Csendet! – intették le egyszerre Watsont, aki megadván magát inkább bevitte újdonsült vendégük csomagjait a szobájába.
A hatalmas, fekete bőröndök nehezek voltak. Valami pedig nagyot reccsent az egyikben, amikor véletlenül nekiütötte az ajtófélfának.
- A fenébe! – szitkozódott és gyorsan kinyitotta az említett táskát. Őszintén reménykedett abban, hogy semmi se ment tönkre, vagy eset szét. Még az hiányozna, ha magántulajdon rongálásáért feljelentenék.
Papírok, könyvek és némi ruha. Összesen ennyit talált, amik egyike se úgy nézett ki, mint ami össze akarna törni. Aztán hosszas nézelődés után kiszúrta valami a szemét. Egy fekete keret, amolyan képkeretszerűség volt az ingek alá rejtve. Éppen ki akarta venni, hogy megnézze, mi van rajta, amikor az ajtó nyikorgása hallatszott a háta mögül. A keze megdermedt, úgy ahogy volt a bőröndbe mélyesztve.
- Milyen jogon turkál a dolgaim között John? – Melody hangja egyáltalán nem tűnt felháborodottnak, inkább csak kíváncsinak.
- Sajnálom, de amikor felhoztam a bőröndöket az egyiket nekicsaptam az ajtónak és… szerintem valami eltört benne.
- Így már minden más! – tette az egyik kezét Watson vállára, a másikkal pedig kiszedte a képkeretet.
Igen. Az abban lévő üveg repedt meg saroktól sarokig.
- Ha kell kifizetem, vagy veszek egy újat! – mentegetőzött és hátrált egy nagy lépésnyit.
- Nem fogom kidobni csak azért, mert betört. Túl sok emlékem fűződik mind a képhez, mind a kerethez, de ez már tényleg magánügy szóval…
- Én most megyek!
- Igen, úgy jobb is lesz.
****
- Máris honvágyam lenne? – kérdezte csak úgy magától.
Akaratlanul is elnevette magát a gondolattól, hogy ennyire szerencsétlenül viselkedik. Egy napja se jött el otthonról, és máris vissza akarna menni. Szánalmas.
****
- Sherlock! Ne az éjjel kellős közepén! Aludni szeretnék! – John hangja fáradt volt és meglehetősen ideges. – Majd hegedülsz holnap. Most nem lehetne, hogy te is elvonulsz aludni?
- Nem tudok aludni – válaszolta -, de felőlem te nyugodtan lefeküdhetsz.
- Ha nem vetted volna észre, az én szobám most a nappali, te pedig itt vagy. Tőlem alig két méterre!
- És?
- Zavarsz!
- Mindig ilyenek vagytok? Vagy most csak a kedvemért csináljátok a hepajt? – Melodyt látszólag jól elszórakoztatta a két férfi vitája. Kényelmesen elhelyezkedett a kanapé karfáján és karba tett kezekkel figyelt a showt
- Téged se hagy piheni ez a kornyikálás?
- Nem vagyok az alvás híve, így nem zavar – nézett a felháborodott Watsonra, majd a tekintete Sherlockra és a hegedűjére vándorolt. – Nyugodtan bemehetsz a szobádba John. Szerintem én az este hátralevő részét nem ott fogom tölteni.
- Köszönöm – megragadta a kispárnáját és takaróját. – Igazán kedves vagy. Nem úgy, mint mások! És igen Sherlock, ezzel rád célzok! – majd elvonult.
- Tartozom egy bocsánatkéréssel – Melody megvárta, amíg John magára nem zárja az ajtót – ,bár be kell valljam, nem szoktam…
- Bocsánatot kérni? – Sherlock nem nézett a lányra. Valahogy a hegedűje vonójának piszkálgatása jobban érdekelte. – Miért?
- Amikor szóba került, hogy hogyan…
- Nyomozol ennyire zseniálisan.
- Lehetne, hogy a saját mondataimat én fejezem be?
- Untat a nyüglődésed. A süket beszéd nem nekem való. Vagy kitérsz a lényegre, vagy akár el is mehetsz! – azzal a lendülettel felemelte a hangszert és játszani kezdett.
2013. február 1., péntek
Sherlock és az amerikai 2. Fejezet: Különleges vendég
Fandom: BBC Sherlock
Figyelmeztetések: Saját karakter használata.
- Honnan tudod, hogy nálam biztonságosabb?!
- Nem tárolsz semmi savas, lúgos, maró hatású anyagot, ami az emberi életre nézve veszélyekkel járna. Nem értesz a kémiához, és nem veszed észre, ha valamit a reggeli kávédba rakok. A szobádat maximum arra használod, hogy az alkalmi partnereidet felhozd és rákényszerítsd némi együttlétre. Továbbá…
- Megyek és bedobozolok.
Kopp. Kopp. Kopp.
Három kopogás. Több mint amennyit egy ügyfél szokott de kevesebb, mint amennyit a szomszéd, ha beperelésre adja a fejét a hegedülés miatt. Pontosan három. Egyenletes időközökben megtéve.
- Szerinted ő lesz az? – John lecsukta a laptopját és Sherlockra nézett, aki éppen egy sütit majszolt gyermeki ügyetlenséggel.
- Reggel fél kilenc van – nyelte le a falatot– Az éjféli járattal érkezhetett. A gép három órája landolt. Megpihent a repülőtéren, majd gyalog jött idáig. Úgy 50 percébe telhetett a megtalálásunk, szóval biztos fáradt. Aztán ott van még az időeltolódás is. Valószínűleg idáig hozta magával a bőröndjeit, amik nehezek, mivel egy női személyről beszélünk.
- És talán valakinek be is kéne engednie! – mutatott rá a tényre Watson és elindult a bejárat felé
Újabb három kopogás, mire végre kitárul a különleges vendég előtt az ajtó.
- Helló! Ugye jó helyre jöttem? – Melody fültől-fülig terjedő mosollyal tekintett le Johnra, aki magában rettenetesen szidta a sorsát, hogy minden nyomozózseninél alacsonyabbnak kell lennie.
- Igen – hebegte – John Watson vagyok. Ön pedig Melody Wilson ha jól gondolom.
- Kedves John. Van köztünk nagyjából két évtized, de legalább egy generáció, szóval maradjunk a tegeződésnél, ha nem gond. Mellesleg, miért is nem használja a doktor titulusát? Az emberek általában sokkal többnek tekintik azt, akinek van valamilyen „előneve”, ami a munkájából származik – mosolyodott el még jobban /ha ez egyáltalán lehetséges volt/ és kezet nyújtott
- Néha meg is feledkezek arról, hogy anno…
- Katonaorvos volt, de manapság már csak egy átlagos klinikán tengeti a mindennapjait részidőben. Kevés pénz, drága lakás, olcsó ruhák és kialvatlanság. Miért nem szerez magának egy állandó barátnőt? Azzal kicsit szebbé tenné az életét! De mindenképpen kellemesebbé.
- Ennyire feltűnő, hogy nincs…?
- Igen, de nem akarok ezzel kényelmetlen helyzetet teremteni, szóval többet nem hozom szóba! – Melody nem fecsérelt több időt John életének elemezgetésébe.
- Hát akkor, kerülj beljebb. A szobád az emeleten lesz. Ott van a konyha, nappali és igazából minden ami egy normális lakásban megtalálható. A hűtőben nem érdemes ételt keresni, mert általában nem az van benne, amire az ember számítana. A mikróban való melegítés veszélyes, mert tartottak már ott ezt-azt. A konyhaasztal helyet mini labor van berendezve, szóval javaslom, hogy oda ne rakj le semmit se. Akarod, hogy felvigyem a csomagjaidat?
- Köszönöm, de elbírom őket – megragadta mindkét görgős bőröndöt és elindult a lépcsőn
Watson pár lépésnyire lemaradva követte és próbálta elemezni. Minden részletet alaposan megnézett rajta. A szürke kalapjától a kopott, térdig érő kabátjáig. A tartásától az erős amerikai akcentusú beszédéig, de semmi különöset nem talált. Melody Wilson olyan volt, mint azok a strébernek is tökéletesen beillő egyetemisták az unalmas vígjátékfilmekből.
- Hogy csinálod? – Sherlock amint meglátta a lányt, rögtön felpattant a kanapéról, átgázolt a dohányzóasztalon és Wilsonnak szegezte a kérdést. A kérdést ami napok óta fúrja az oldalát. Nem tud miatta nyugodni, nem tud miatta gondolkodni. – Ki segített? Szüleid? Testvérek? Valamilyen maffia? Esetleg te vagy a gyilkos? Te tervelted ki az eseteket, amiket aztán fiatal létedre játszi könnyedséggel megoldottál? Válaszolj!
- Én is üdvözlöm magát Sherlock Holmes. Esetleg nem ihatnék a kávéjából, csak a miheztartás végett? Sok cukorral és tejjel issza. Én is így szeretem! – Melody a falnak támasztotta a holmijait, a kabátját pedig lazán lehajította a nappali foteljébe – Nem sokat tudok az etikettről, és sose voltam jó az első benyomás tökéletes kivitelezésében, de rajtam még ön is túltesz.
- Hogy csinálod? – tette fel a kérdést, most már egy jóval nyugodtabb hangon
- Logikusan. Ha látok valamit, arról tudok következtetni. Így tudtam meg magáról nagyjából egy perc alatt 21 fontos és 27 lényegtelen információt Mr. Holmes.
- Tényleg?
- 22.
Figyelmeztetések: Saját karakter használata.
- John, meglátásom szerint ideje lenne elkezdened kipakolni
a személyes dolgaidat a szobádból.
- Miért?
- Mint ahogy előbb hallhattad – világította rá a tényre barátját - vendégünk fog érkezni, akit valahova el kell szállásolni.
- Elszállásolás alatt én azt hittem, hogy majd bérlünk neki egy olcsó hotelszobát!
- Miért ne lenne jó a te hálószobád? Nem laktad le még annyira, ugye?
- Sherlock!
- Igen?
- A te szobád is tökéletes lenne számára.
- Oda nem mehet be senki se. Veszélyes lenne. - Miért?
- Mint ahogy előbb hallhattad – világította rá a tényre barátját - vendégünk fog érkezni, akit valahova el kell szállásolni.
- Elszállásolás alatt én azt hittem, hogy majd bérlünk neki egy olcsó hotelszobát!
- Miért ne lenne jó a te hálószobád? Nem laktad le még annyira, ugye?
- Sherlock!
- Igen?
- A te szobád is tökéletes lenne számára.
- Honnan tudod, hogy nálam biztonságosabb?!
- Nem tárolsz semmi savas, lúgos, maró hatású anyagot, ami az emberi életre nézve veszélyekkel járna. Nem értesz a kémiához, és nem veszed észre, ha valamit a reggeli kávédba rakok. A szobádat maximum arra használod, hogy az alkalmi partnereidet felhozd és rákényszerítsd némi együttlétre. Továbbá…
- Megyek és bedobozolok.
****
Három kopogás. Több mint amennyit egy ügyfél szokott de kevesebb, mint amennyit a szomszéd, ha beperelésre adja a fejét a hegedülés miatt. Pontosan három. Egyenletes időközökben megtéve.
- Szerinted ő lesz az? – John lecsukta a laptopját és Sherlockra nézett, aki éppen egy sütit majszolt gyermeki ügyetlenséggel.
- Reggel fél kilenc van – nyelte le a falatot– Az éjféli járattal érkezhetett. A gép három órája landolt. Megpihent a repülőtéren, majd gyalog jött idáig. Úgy 50 percébe telhetett a megtalálásunk, szóval biztos fáradt. Aztán ott van még az időeltolódás is. Valószínűleg idáig hozta magával a bőröndjeit, amik nehezek, mivel egy női személyről beszélünk.
- És talán valakinek be is kéne engednie! – mutatott rá a tényre Watson és elindult a bejárat felé
Újabb három kopogás, mire végre kitárul a különleges vendég előtt az ajtó.
- Helló! Ugye jó helyre jöttem? – Melody fültől-fülig terjedő mosollyal tekintett le Johnra, aki magában rettenetesen szidta a sorsát, hogy minden nyomozózseninél alacsonyabbnak kell lennie.
- Igen – hebegte – John Watson vagyok. Ön pedig Melody Wilson ha jól gondolom.
- Kedves John. Van köztünk nagyjából két évtized, de legalább egy generáció, szóval maradjunk a tegeződésnél, ha nem gond. Mellesleg, miért is nem használja a doktor titulusát? Az emberek általában sokkal többnek tekintik azt, akinek van valamilyen „előneve”, ami a munkájából származik – mosolyodott el még jobban /ha ez egyáltalán lehetséges volt/ és kezet nyújtott
- Néha meg is feledkezek arról, hogy anno…
- Katonaorvos volt, de manapság már csak egy átlagos klinikán tengeti a mindennapjait részidőben. Kevés pénz, drága lakás, olcsó ruhák és kialvatlanság. Miért nem szerez magának egy állandó barátnőt? Azzal kicsit szebbé tenné az életét! De mindenképpen kellemesebbé.
- Ennyire feltűnő, hogy nincs…?
- Igen, de nem akarok ezzel kényelmetlen helyzetet teremteni, szóval többet nem hozom szóba! – Melody nem fecsérelt több időt John életének elemezgetésébe.
- Hát akkor, kerülj beljebb. A szobád az emeleten lesz. Ott van a konyha, nappali és igazából minden ami egy normális lakásban megtalálható. A hűtőben nem érdemes ételt keresni, mert általában nem az van benne, amire az ember számítana. A mikróban való melegítés veszélyes, mert tartottak már ott ezt-azt. A konyhaasztal helyet mini labor van berendezve, szóval javaslom, hogy oda ne rakj le semmit se. Akarod, hogy felvigyem a csomagjaidat?
- Köszönöm, de elbírom őket – megragadta mindkét görgős bőröndöt és elindult a lépcsőn
Watson pár lépésnyire lemaradva követte és próbálta elemezni. Minden részletet alaposan megnézett rajta. A szürke kalapjától a kopott, térdig érő kabátjáig. A tartásától az erős amerikai akcentusú beszédéig, de semmi különöset nem talált. Melody Wilson olyan volt, mint azok a strébernek is tökéletesen beillő egyetemisták az unalmas vígjátékfilmekből.
- Hogy csinálod? – Sherlock amint meglátta a lányt, rögtön felpattant a kanapéról, átgázolt a dohányzóasztalon és Wilsonnak szegezte a kérdést. A kérdést ami napok óta fúrja az oldalát. Nem tud miatta nyugodni, nem tud miatta gondolkodni. – Ki segített? Szüleid? Testvérek? Valamilyen maffia? Esetleg te vagy a gyilkos? Te tervelted ki az eseteket, amiket aztán fiatal létedre játszi könnyedséggel megoldottál? Válaszolj!
- Én is üdvözlöm magát Sherlock Holmes. Esetleg nem ihatnék a kávéjából, csak a miheztartás végett? Sok cukorral és tejjel issza. Én is így szeretem! – Melody a falnak támasztotta a holmijait, a kabátját pedig lazán lehajította a nappali foteljébe – Nem sokat tudok az etikettről, és sose voltam jó az első benyomás tökéletes kivitelezésében, de rajtam még ön is túltesz.
- Hogy csinálod? – tette fel a kérdést, most már egy jóval nyugodtabb hangon
- Logikusan. Ha látok valamit, arról tudok következtetni. Így tudtam meg magáról nagyjából egy perc alatt 21 fontos és 27 lényegtelen információt Mr. Holmes.
- Tényleg?
- 22.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)