I'm sorry...

Fandom: BBC Sherlock
Figyelmeztetések: slash /Johnlock/, a fájdalom és lelki dolgok miatt mindenki sorolja oda ahova akarja


- Sherlock, kérlek. Enged meg, hogy segítsek! – John mindhiába kérlelte a detektívet, az minduntalan ment a feje után.
- Nem kell a segítséged John. Boldogulok.
- Nem, nem boldogulsz! Ne hidd, hogy annyira jól vagy. Menni is alig tudsz!
- John..!
- Megkéseltek és megvertek téged! Fogd fel, hogy ez komoly dolog!
- És ezért miért te vagy ennyire kiakadva?!
- Azért mert szeretlek és aggódtam érted! Tudod, hogy hány álmatlan éjszakát okoztál nekem csak a miatt, mert pár pitiáner gyilkos után eredtél aznap?! Hogy lehettél ennyire hülye Sherlock? Hogy?! – Watson küzdött a könnyeivel, de mindhiába harcolt ellenük, nem tudta visszatartani őket.
- Ez volt az egyetlen lehetőség arra, hogy elkapjuk őket!
- De ilyen áron Sherlock? – torka szakadtából kiabálta. – Mi lett volna ha mondjuk meghalsz? Komolyabban megsebesítenek és elvérzel, mire a segítség odaér!
- Nem így lett, ez a lényeg John. Jól vagyok.
- El tudod képzelni, milyen fájdalmat okozol nekem nap mint nap?! Látom, ahogy kockára teszed az életedet a munkádért, de ebből egyszer rosszul fogsz kijönni. Most megúsztad pár szúrt sebbel, némi fejfájással és egy ripityára tört térdkaláccsal. Máskor lehet, hogy nem lesz ennyire kegyes hozzád a sors.
- Mire akarsz kilyukadni?
- Arra, hogy egyszerűbb lenne, ha… visszavennél ebből az életmódból.
- Adjam föl a munkámat? John, nekem ez az életem!
- Mindenen lehet változtatni!
- De ezen nem!
- Keress valami mást. Valami kevésbé veszélyeset.
- Lehetetlen.
- Hát akkor a kapcsolatunk is lehetetlen! – jelentette ki és felviharzott az emeletre.
Sherlock még egy darabig csak álldogált ott, hátát a falnak támasztva. Most fordult elő vele először, hogy legszívesebben visszapörgette volna az időt. Kijavította volna ezt a hatalmas hibát, csak is John kedvéért. Az ő Johnja kedvéért, mert nem akarta így látni. Ennyire… elkeseredettnek.
Vett egy mély lélegzetet, majd elindult a lépcsőn. Az első fokok megtevése még úgy ahogy zökkenőmentesnek bizonyult, de minél feljebb ért, annál jobban hasogatott a térde. Hiába támaszkodott rá a botra, amit még hű társától kapott kölcsön a könnyebb közlekedés elérése végett, most ez se segített. Csak állt ott, fél úton és moccanni se bírt.
- John… - a hangja alig volt több egy fájdalmas sóhajnál. – Kérlek…
Semmi. Nem jött senki se. Nem hallották meg, nem segítenek neki. Ennyi volt.
Magatehetetlenül rogyott össze és csak egy hajszálon múlott, hogy le nem esett a lépcsőről. Egyszerre lüktetett elviselhetetlenül a lába és a feje. Olyan volt, mintha a fájdalom kánont énekelne. Másodpercenként, késdöfésszerűen érkezett az érzés, ami még a látszólag megtörhetetlen Sherlock Holmest is a földre tudta kényszeríteni. Megtaposni, meggyalázni… legyőzni.
Percek. Csak percek teltek el. Vagy órák? Megeshet.
- Sajnálom John, annyira sajnálom – Sherlock nem tudott tovább küzdeni. Átadni magát a fájdalomnak, valahogy kegyesebb megoldásnak tűnt, mint szenvedve a megmentésre várni.
Lehunyta a szemeit és elmerült a végtelen sötétségben, ahol minden megszűnt létezni. Nem volt kín, nem volt szenvedés és nem volt szerelem. Megszűnt a vágy, amit eddig John iránt érzett. Pedig mindig is akarta őt. Watsont, akit annyi bajba belesodort. Akit az elején folyton folyvást próbára tett, csak azért hogy megtudja, meddig marad mellette. Akit jobban szeretet, még a munkájánál is, de ezt sose volt bátorsága bevallani. Túl nehéz lett volna kimondani az igazságot.
- Sherlock! Sherlock! – John hangja tompa volt és halk, legalábbis Holmes számára. – Néz rám, hallod! Nyisd ki a szemed és nézz rám! Az Isten szerelmére. Könyörgöm!
- Kicsoda… - a detektív arca rezzenéstelen maradt, szemei pedig csukva
- John vagyok. John Watson! Azaz idióta, akinek volt bátorsága beléd szeretni! Aki legszívesebben az életét adná érted!
- John…
- Kérlek, ne most add fel és ne itt! – majd két keze közé fogta Sherlock sápadt arcát és megcsókolta. Hosszan, gyöngéden. Úgy, ahogy még soha ezelőtt.
                  
                                                                                    ****

Nyugalom. Melegség és semmi fájdalom.
Ezeket érezte Sherlock Holmes, amikor elkezdett magához térni. Bár a szemét még mindig nem volt képes kinyitni, tudatánál volt. Nem emlékezett arra, hogy mi történt. A lépcsőnél történtek homályos és lassan elmosódó emlékek keverékét alkották. Egyet kivéve.
”Kérlek, ne most add fel és ne itt”
- Nem… nem fogom… - motyogta a detektív amire Watson is felfigyelt. – Hidd el…
- Elhiszem Sherlock – John letérdelt a kanapé mellé, ahova barátját fektette, és megragadta a kezét.
- John? – próbálta kinyitni a szemeit, de csak egy halovány körvonalat tudott kivenni.
- Nincs semmi baj, itt vagyok melletted – simított végig Holmes arcán óvatosan. – Kaptál fájdalomcsillapítót, szóval nemsokára elméletileg jobban kell lenned.
- Mi történt? – dadogta miközben próbált felülni, de a teste ólomként húzta vissza a párnák közé.
- Úgy látszik, túl hamar engedtek el téged a kórházból. Figyelhettem volna rád jobban.
- Elájultam?
- Igen, a fájdalomtól, de ha segítek neked és… sajnálom! Hülye voltam, hogy megsértődtem és otthagytalak! Annyira, de annyira…
- John, kérlek…
- Hogy lehettem ekkora barom?! Először felhergeltelek azzal, hogy a munkádról akartalak lebeszélni. Utána meg egyszerűen eliszkoltam.
- A lényeg az, hogy még időben közbeavatkoztál. Az előzmények már nem fontosak!
- De én…
- Nincs olyan, hogy de te! Se olyan, hogy de én! Mostantól csak MI vagyunk!
- Értsem ezt úgy, hogy mi, mint együtt egy…?
- Mikor rám gondolsz John, mit érzel? – Sherlock erőtlen kezeivel megfogta Watson ingjét és amilyen közel csak tudta, magához húzta.
- A szívem…
- Nem John! Mit érzel pontosan?
- Azt, hogy sose akarnálak elengedni. Mindig melletted szeretnék lenni, bármi is történik. Legyen az rossz vagy jó. Nem tudok anélkül élni, hogy ne lássalak és fogalmam sincs arról, hogy hogyan lehettem boldog nélküled valamikor is. Amíg nem ismertelek, mit csináltam? Hazudtam saját magamnak. Azt állítottam, hogy szép jövőm lesz. Egy okos és csinos feleséggel, gyerekekkel, nagy házzal és kerttel. Aztán megláttalak. Már az első pillanatban tudtam, hogy mostantól véget érnek az önámítások. Nem kell nekem biztonságos, nyugalmas élet. Nem akarok a házam verandáján ücsörögni, miközben az unokáimat lesem. Halálomig a társad akarok lenni Sherlock Holmes! Társad a munkában, társad a bajban, társad a szerelemben. Valaki olyanod, aki miatt képes leszel valamikor megváltozni. Feloldani azt a fagyos, jég szívedet és végre kimondani az egyetlen szót, amire annyira éhezek. Nem érdekel, meddig kell erre várnom! Nem érdekel miken kell keresztül mennem. Engem csakis te érdekelsz! – Sherlock nyaka köré fonta karjait és vadul megcsókolta. – Most te tartozol egy válasszal.
- Egy szó John. Ennyit akarsz igaz? – kérdezte.
- Igen!
- Szeretlek!