Sherlock és az amerikai 3. Fejezet: Ellenfelek

Fandom: BBC Sherlock
Figyelmeztetések: Saját karakter használata.

Melody Wilson és Sherlock Holmes. Sherlock Holmes és Melody Wilson.
Két különböző nyomozó, két különböző országból, de most mégis ugyan az jár a fejükbe. Ellenfélre találtak. Egymással néznek véget nem érő farkasszemet, és közben felmérik a másikat. A levegő szinte megfagy, ahogy a némaság veszi át a főszerepet. Nincsenek csípős megjegyzések, se hangos gondolatok. Most csak ők ketten vannak. Próbálnak beférkőzni egymás elméjébe, hogy megkeressék a megoldást. A keresés viszont időt vesz igénybe.
- Megosztaná velem valaki, hogy mit is csináltok pontosan? – John értetlenül meredt a két zsenire, akik a kiélezett gondolkodásba néha-néha még levegőt is elfelejtettek venni.
- Csendet! – intették le egyszerre Watsont, aki megadván magát inkább bevitte újdonsült vendégük csomagjait a szobájába.
A hatalmas, fekete bőröndök nehezek voltak. Valami pedig nagyot reccsent az egyikben, amikor véletlenül nekiütötte az ajtófélfának.
- A fenébe! – szitkozódott és gyorsan kinyitotta az említett táskát. Őszintén reménykedett abban, hogy semmi se ment tönkre, vagy eset szét. Még az hiányozna, ha magántulajdon rongálásáért feljelentenék.
Papírok, könyvek és némi ruha. Összesen ennyit talált, amik egyike se úgy nézett ki, mint ami össze akarna törni. Aztán hosszas nézelődés után kiszúrta valami a szemét. Egy fekete keret, amolyan képkeretszerűség volt az ingek alá rejtve. Éppen ki akarta venni, hogy megnézze, mi van rajta, amikor az ajtó nyikorgása hallatszott a háta mögül. A keze megdermedt, úgy ahogy volt a bőröndbe mélyesztve.
- Milyen jogon turkál a dolgaim között John? – Melody hangja egyáltalán nem tűnt felháborodottnak, inkább csak kíváncsinak.
- Sajnálom, de amikor felhoztam a bőröndöket az egyiket nekicsaptam az ajtónak és… szerintem valami eltört benne.
- Így már minden más! – tette az egyik kezét Watson vállára, a másikkal pedig kiszedte a képkeretet.
Igen. Az abban lévő üveg repedt meg saroktól sarokig.
- Ha kell kifizetem, vagy veszek egy újat! – mentegetőzött és hátrált egy nagy lépésnyit.
- Nem fogom kidobni csak azért, mert betört. Túl sok emlékem fűződik mind a képhez, mind a kerethez, de ez már tényleg magánügy szóval…
- Én most megyek!
- Igen, úgy jobb is lesz.

****

Melody némán üldögélt a szobája ablakának párkányán. Nézte London nyüzsgő utcáit, amik szinte eltörpültek New York mellett. Más volt itt lenni, mint a betonrengetegben, ahol az eget se lehet látni a felhőkarcolók tucatjaitól. Távol Manhattan zajától, az éjszaka fényeitől és a megszokott látványtól.
- Máris honvágyam lenne? – kérdezte csak úgy magától.
Akaratlanul is elnevette magát a gondolattól, hogy ennyire szerencsétlenül viselkedik. Egy napja se jött el otthonról, és máris vissza akarna menni. Szánalmas.

****

- Sherlock! Ne az éjjel kellős közepén! Aludni szeretnék! – John hangja fáradt volt és meglehetősen ideges. – Majd hegedülsz holnap. Most nem lehetne, hogy te is elvonulsz aludni?
- Nem tudok aludni – válaszolta -, de felőlem te nyugodtan lefeküdhetsz.
- Ha nem vetted volna észre, az én szobám most a nappali, te pedig itt vagy. Tőlem alig két méterre!
- És?
- Zavarsz!
- Mindig ilyenek vagytok? Vagy most csak a kedvemért csináljátok a hepajt? – Melodyt látszólag jól elszórakoztatta a két férfi vitája. Kényelmesen elhelyezkedett a kanapé karfáján és karba tett kezekkel figyelt a showt
- Téged se hagy piheni ez a kornyikálás?
- Nem vagyok az alvás híve, így nem zavar – nézett a felháborodott Watsonra, majd a tekintete Sherlockra és a hegedűjére vándorolt. – Nyugodtan bemehetsz a szobádba John. Szerintem én az este hátralevő részét nem ott fogom tölteni.
- Köszönöm – megragadta a kispárnáját és takaróját. – Igazán kedves vagy. Nem úgy, mint mások! És igen Sherlock, ezzel rád célzok! – majd elvonult.
- Tartozom egy bocsánatkéréssel – Melody megvárta, amíg John magára nem zárja az ajtót – ,bár be kell valljam, nem szoktam…
- Bocsánatot kérni? – Sherlock nem nézett a lányra. Valahogy a hegedűje vonójának piszkálgatása jobban érdekelte. – Miért?
- Amikor szóba került, hogy hogyan…
- Nyomozol ennyire zseniálisan.
- Lehetne, hogy a saját mondataimat én fejezem be?
- Untat a nyüglődésed. A süket beszéd nem nekem való. Vagy kitérsz a lényegre, vagy akár el is mehetsz! – azzal a lendülettel felemelte a hangszert és játszani kezdett.