Szép példány volt

Fandom: BBC Sherlock, NBC Hannibal
Figyelmeztetés: crossover, kötelező valami finom ételre gondolni közben

Sherlock hosszasan fészkelődött a puha bőrfotelben, mire megtalálta a számára legkényelmesebb pozíciót. Törökülésben, előregörnyedve fürkészte a vele szemben helyet foglaló férfit.
Hannibal türelmesen várt. Ízléses öltönye, hibátlanul fésült haja és kifejezéstelen arca a híres Sherlock Holmes képességeit is megdolgoztatta. Egyetlen apró jelet nem talált rajta, amiből következtetni lehetne. Olyan volt, mint egy festmény. Egy csendélet, ami hihetetlen mennyiségű nyugalmat hívatott tükrözni.

Sherlock megadóan hátradőlt, kezeit összekulcsolt maga előtt.

- Végzett? – Hannibal eddig rezzenéstelen arcán egy szórakozott mosoly jelent meg.

A detektív úgy bólintott, mint akinek a fogát húzzák. Nehéznek bizonyult feldolgozni a sikertelenséget, még ha annak mások számára semmi jelentősége.

- Szólíthatom Sherlocknak? – fellapozta a fekete füzetét és valamit gyorsan belefirkantott.

Figyelemreméltó.

- Köszönöm – mondta félvállról. Próbált úgy tenni, mintha nem imponálna neki, amit a Lecter gondol róla.

Hannibal visszatette a kisasztalra a füzetet és tollat.

- Minden bizonnyal Sherlock – kezdte és előrehajolt -, nincs szükség arra, hogy jegyzeteljek.
Holmes igenlően hümmögött valamit, amit Hannibal nem értett tisztán, de nem is foglalkoztatta.

- Meséljen Johnról Sherlock. John Hamish Watson, volt katonaorvos. Milyen volt a kettejük viszonya?
Sherlock habozott a válasszal. Egyik percben már nyitotta a száját a válaszra, a másikba pedig elhatározta: nem fog Johnról egy árva szót sem mondani. Túlságosan fájdalmas lenne.
- Értesüléseim szerint két hete tűnt el. Voltak furcsa szokásai? Esetleg szenvedélybetegség?
- Johnnak soha nem volt semmilyen ilyesmije – mondta halkan, de amint befejezte a mondatot elbizonytalanodott.

Három éve beszélt utoljára vele. Lehet, hogy ennyi idő alatt megváltozott. Már nem az a John, akit ő barátjának tartott. Azóta talált magának egy kedves nőt, akivel összeházasodtak. Elköltözött a Baker Streetről és maga mögött hagyta Sherlock Holmesot. De Sherlock Holmes nem hagyta el John Watsont.

- Hol volt, amikor John eltűnt?

- Londonban, pár utcával arrébb. Minden reggel követtem őt, ahogy munkába siet, de aznap nem láttam. Azt hittem lebetegedett.
- Folytassa – kérte Hannibal. Hangjából kiérződött az érdeklődés, pedig az egész történetet ismerte már. Mycroft Holmes alaposan tájékoztatta.

- Eltelt egy hét, de semmi. Ezek után rákényszerültem – gyűlölet futott át az arcán -, hogy a bátyám segítségét vegyem igénybe. Megkértem, hogy nézzen utána John hogylétének.

- Ha jól sejtem, nem talált semmit – fonta össze maga előtt a kezeit Hannibal és tovább hallgatta a detektívet.
Sherlock nyelve megeredt és mindent elmondott a legapróbb részletekig. Hogy miért kellett elrejtőznie, hol élt, mivel foglalkozott és miket kellett tennie, hogy Johnt gyakrabban láthassa. Rejtőzködött előle, de mégis majd mindenhova követte. Lenyomozta azokat, akikkel Watson az elmúlt három évben akár egy szót is váltott, figyeltette, próbálta megóvni a veszélyektől, amikből lényegesen kevesebb volt így, hogy már nem dolgoztak együtt.
Miután mindent kibeszélt magából megkönnyebbült. Eddig elcsépeltnek tartotta a mondást, hogy minden jobb lesz, ha megosztjuk valaki mással a problémánkat, de ez most hatásosnak bizonyult.
Hannibal néha helyeslően bólintott, vagy éppen a füzete után nyúlt, de hamar meggondolta magát.
Elszánt.

Csillapíthatatlan.
Magányos.
Dühös.
Szerelmes.
Ezeket írta volna fel

- Hogy érzi magát most, hogy John hollétéről nem tud semmit?
Sherlock némán meredt maga elé. Tekintetét továbbra is Lecterre szegezte, de nem szólt.
- A csend többet elárul, mint akárhány szó – felállt és a konyha felé intett. – Talán egy kellemes ebéd közben könnyebben megbeszélhetjük a problémát, ami miatt ma eljött hozzám Sherlock.
Holmes lassú léptekkel követte Hannibalt, majd helyet foglalt a hatalmas ebédlőasztalnál. A szépen lelakozott fán itt-ott kisebb karcolások éktelenkedtek, ami arra utalt, hogy óvatlan emberek nyúltak hozzá. Az ebédlő egyik sarkában kartondobozok és precízen becsomagolt kisebb méretű tárgyak hevertek a földön.

- Igen, nemrég költöztem ide – válaszolta meg a még fel sem tett kérdést.
Lasagne majonézes kukoricasalátával. Ételművészeket megszégyenítő elrendezésben egy fehér tálon. Melléje vörösbor.
- Röstellem, de ma nem számoltam vendéggel, így nem készítettem se levest, se desszertet – Hannibal leült az asztalfőhöz és enni kezdett.
Sherlock megszokásból csak négynaponta evet és ritkán ivott bort, most mégis késztetést érzett pár falat elfogyasztására. Néhány pillanatig nézte a villáján gőzölgő húst és a tetejére pirított nyúlós sajtot, majd átadván magát a gasztronómiai csodának, jóízűen belekezdett.
- Magam ejtettem el azt, aminek a húsát most esszük. Igazán szép példány volt.
- Ez pedig igazán ízletes – mondta Holmes és belekortyolt a borba.
Hannibal egy elégedett mosollyal nyugtázta az előbb hallottakat.
- Ha esetleg eszébe jut még valami Sherlock, amit meg szeretne velem osztani, vagy kérdése van, nyugodtan.
- A dobozok mennyiségét látva, alig egy hete költözhetett ide.
- Valójában már három hete itt vagyok, de zsúfolt a napirendem. Nem tudok olyan gyorsan mindent kipakolni. Mellesleg London gyönyörű hely, így amikor nem dolgozok, akkor a várost járom. Nem hátrány ismeri a környezetünket.
Az ebéd többi része némán telt.
Miután mindent elfogyasztottak visszatértek a két fotelhez és folytatták a megkezdett beszélgetést.
- Vannak emberek, akik évekig képesek elfojtani magukban a valós érzéseiket. Aztán előtör belőlük, nem bírják, esetleg összeroppannak. Nem lehet, hogy Johnnal is ez történt? Nem járt pszichológushoz? Ha olyan szoros volt a kapcsoltuk, mint ahogy elmondta Sherlock, akkor Johnnak is komoly érzelmi megpróbáltatást jelentett, hogy elvesztette magát.
- Volt pszichológusa, de végül otthagyta, amikor megismerkedett Maryvel. Az a nő „segített” neki – Holmes nem is próbálta leplezni, mennyire utálja Mary Morstant. Nem értette, mi van benne, ami saját magából hiányzik. Ami miatt John ennyire gyorsan megszerette Maryt, őt pedig ilyen hamar elfelejtette. Túllépett rajta.
Reménytelenül szerelmes.
- Mycroft emberi beszéltek Maryvel, aki szerint John valami doktorhoz ment délután és onnan nem jött haza. Ennek semmilyen nyoma nem volt. Nem telefonált senkinek, nem smsezett és emailt se írt. Mary Morstan egyszerűen hazudott, mert sejtette, hogy én kíváncsiskodom csak nem személyesen. Még azt is kinézném belőle hogy…
- Hogy? – kérdezte Hannibal.
- Ő csinált valamit Johnnal.
Elvakultan szerelmes.
- Ennek elég minimális az esélye Sherlock. Nagyobb a valószínűsége annak, hogy elrabolták, esetleg megölték.
- Nem! – ugrott fel a fotelból Holmes. Idegesen az ajtó felé sietett, felvette a kabátját és már lenyomta a kilincset, amikor Hannibal visszahúzta.
- Sajnálom – hangja olyan őszinte és együtt érző volt, hogy Sherlock dühe lassan, de biztosan elszállt. – Én is vesztettem már el számomra fontos személyt úgy, hogy sokáig reménykedtem abba: valahol él, nincsen semmi baja és egyszer újra találkozunk majd – hazudta.
- John nem halt meg.
- Ez a gondolat megnyugtató a felzaklatott elmének Sherlock, de beszéltem a helyi rendőrséggel és…
- Lestradera ne hallgasson. Egy szelet fúj a bátyámmal, és közösen tervelték ki, hogy eljöjjek magához.
- És megbánta? – kérdezte.
Sherlock feltette a sálját, átlépte a küszöböt és elsétált.
A következő órára bejelentett férfi felállt a helyéről és éppen kezet akart nyújtani Hannibalnak, aki leintette.
- Jövő hét csütörtök, 11 óra? – hangzott a kérdés, már távolról, talán az utcáról.
Hannibal Lecter megigazította a nyakkendőjét, majd elégedetten betessékelte a szobába a mellette ácsorgó férfit.
Következő.