Kellemes lakás

Fandom: Sherlock/Doctor Who

Kellemes kis lakás. Van hangulata, ami ugye nagyon fontos a lakásoknál, hisz: az embereknek egy élete van és azt is egy helyen élik le. Tudtommal nem szoktak sokat költözködni, ha pedig mégis megteszik, akkor is húzzák a szájukat. Nem akarják otthagyni a megszokott környezetet. Bútorokat, szőnyeget, polcokat és a szomszédokat, akik minden vasárnap reggelente hangos ordibálással köszöntik a napot.
Nem szeretem a vasárnapokat.
Olyan semmilyenek. Mindenki délig alszik, aztán esznek, nézik a televíziót, amiben a tegnapi műsort ismétlik. Még egy kicsit alszanak mondván: így teljesen kipihenik magukat a hétfői kezdésre. Vacsoráznak, majd mit csinálnak? Persze hogy alszanak!
- Elnézést, segíthetek valamiben?
- Egészen érdekes mintázata van a tapétának – az ajtókeretnél láttam egy részt ahol már levált a falról. Le is szakítottam belőle egy kisebb darabot. Furcsa az illata. Olyan, nem is tudom milyen. Tetszik.
- Ne nyúljon a tapétához! – az ideges és meglehetősen alacsony férfi rácsapott a kezemre és elvette a leszedett darabkát. – Ez nem játék! Csak nekem csinál vele munkát, ha megrongálja a nappalit. Egyáltalán, hogy került ide és ki maga?
- Az ablakon másztam be – az ismeretlen úgy bámult rám, mintha megörültem volna. Pedig nem. Még. Öregnek lehet, hogy öreg vagyok de az elmémmel minden tökéletesen rendben van. Leszámítva, hogy 11 személyiségem és 11 különböző véleményem van, de ezek csak apróságok. – Én vagyok a Doktor!
- Milyen Doktor? – ráncolta a homlokát, amitől még idősebbnek tűnt. – Maga betörő, vagy bérgyilkos?
- Tudtommal egyik se vagyok – nem lehet valami pozitív életlátású emberke, ha rögtön ilyen szörnyű dolgokat feltételez. Miért akarnék bárkit is megölni egy ismeretlen lakásban? Ráadásul itt ellopni se lenne értelme semmit se. Kivétel az a csinos kis koponya. Az tetszik. – Ki ez?
- Nem tudom, a lakótársam egyik „barátja” volt – fenyegetően gyors léptekkel indult felém, hogy elvegye ezt is tőlem. Hagyjon már egy kicsit felfedezni! Nem akarom bántani a berendezést, csak nézelődök. – De miért is mondom el ezt magának?!
- Én azt nem tudhatom – visszaraktam a szerencsétlen barát fejszerkezetét a polcra majd célba vettem a fotelt. Kényelmes. Bár, sokat ültek már benne, a karfája kopott és valaki cipővel szokott rajta guggolni, de ezeket leszámítva remek. Kellene egyet szereznem a TARDIS-ba, vagy elvinni ezt. Nem… ez nem lenne jó. Még mindig nem vagyok tolvaj. – Neve?
- John Watson, ha már ilyen „szépen” kérdi Doktor.
- Látja, tudunk mi jól is beszélgetni. Nem csak macska-egér módjára, ami ugye nem számít beszélgetésnek.
- Macska-egér? – úgy nézett rám, mint aki kínaiul beszél. Beszélhetek kínaiul is. A kínai menő csak túl sok van belőle.
- Én megfogok valamit, majd te rögtön elveszed tőlem. Pedig csak meg akarom nézni – mondjuk, az emberek már csak ilyenek. Túlságosan nagy hévvel védelmezik a saját tulajdonukat. – A lakótársad hol van?
- A rendőrségen.
- Letartóztatták?
- Nem.
- Persze, hogy nem! – felnevettem. – Akkor te is ott lennél. Együtt laktok, biztos behívtak volna mondjuk, tanúnak, vagy tettes társnak esetleg gyilkosságnál te lenné az áldozat, de az nehezen eshet meg, hisz itt ülsz előttem. Én egy vadidegen ember vagyok, akinek a kék telefonfülkéje a bejárat előtt parkolt, az ablakon másztam be, leszedtem a tapétát és megnéztem az elődödet.
- Az elődömet? – ismételte.
- A lakótársadnak nem lehet sok barátja. Nagyon magányos és elégé… depresszív hajlamú is a szoba elrendezését nézve. Talán kiközösített?
- Detektív.
- Szóval eltaláltam.
- Attól, hogy detektív miért lenne magányos?
- Mert egy nagypapapulcsis, saját magánál jóval idősebb férfival él egy házban. Érzelmileg kötődik egy emberi koponyához. Fekete ruhákat hord általában. Tud és szeret hegedülni és valószínűleg nagyon sokat gondolkodik, de most ideje mennem. Már így is túl sokat maradtam – az ablakon való kiugrást még gyakorolni kellene, mert nem akarok mindig homlokkal a járdakövön landolni.
- Várjon Doktor! – kiáltott utánam John. – Honnan tudja mindezt Sherlockról?
- Találkoztam vele, amikor elugrottam venni halat és pudingot a sarki boltba – mutattam ujjammal az üzlet felé – Belém jött. Annyira agyalt valamint. Javaslom, hogy vigyázzon  rá John. A magányos zsenik hosszú ideig élnek, de mindenkinek kijár, hogy legyen egy hű társa a haláláig.