Figyelmeztetések: saját karakter, a történet a hetedik évad ötödik és hatodik része között játszódik.
El kell hogy mondjam, eredetileg nem ezt a storyt akartam feltenni, hanem egy Sherlock/Doctor Who crossovert, de ezt sajnos még nem sikerült bejeznem. Maga a történet 95%-a készen van, csak a befejező párbeszéddel szerencsétlenkedek már jó pár napja, de ami késik nem múlik! Nemsokára az is fel fog kerülni :)
- Halál rád George Lucas! – idegesen kiáltottam el magamat és lestoppoltam a DVD-t. Nos, általában elborul az agyam, ha a Star Wars előzmény trilógiáját nézem. Annyira rossz, hogy az már bűn. Be kellene tiltani. – Mi ez a szemét?
Kritikus természetem sose volt összeegyeztethető a Baljós árnyakkal és társaival. Ezért is voltam én Morgen, a begyöpösödött eredeti rajongó, aki órákat tudott érvelni Darth Vader jósága mellett, minden SW könyvet hetente olvasott és betéve tudta az összes film, összes párbeszédét. Mellette pedig szívesen húzta a Sherlock mániájával is a környezetében lakók idegeit. Nos igen, ez vagyok én. Morgen McLark és büszkén vállalom, hogy a szobám falán tapéta helyett Star Warsos, Gyűrűk Urás, Harry Potteres és Sherlockos poszterek vannak.
- Szentségtörés… - azzal a lendülettel elhajítottan a DVD távirányítóját és elhagytam a szobámat. Lezúgtam a lépcsőn, amin szigorúan tilos rohanni, mert már így is omlásveszélyes, csak a tábla hiányzik az oldaláról. Megragadtam a kalapomat és elhagytam a házat.
Tisztában vagyok vele, hogy eszeveszett hülyeség filmek miatt ennyire tropára tenni az idegeimet. Ezek sajna már megmásíthatatlan dolgok.
Hogy dühömet csillapítsam, a város legeldugottabb pontjának, legeldugottabb cukrászdájának teraszán foglaltam helyet. Ide sose járt senki sem de tényleg! Hetente legalább négyszer eljöttem és még egyszer se láttam magamon kívül vendéget, pedig nem volt annyira lepusztult, hogy ne lehessen eltölteni itt pár kellemes percet. A sütemények árai két lábbal álltak a földön, ráadásul az ízük is jó volt.
- A szokásosat kérném – amint leadtam rendelésemet az egyedüli pincérnőnek, tekintetem megakadt a tőlem kétasztalnyira üldögélő alakon. Az asztal lapjára dőlve zokogott. Arcát nem láttam, mert kezeivel takarta, de mégis annyira ismerős érzés fogott el. Mintha már találkoztunk volna egyszer.
- Elnézést – tudom, hogy illetlenség másokat zavarni, de csak nem hagyhattam ilyen látványosan szenvedni szegény párát -, esetleg tudok valamiben segíteni?
- Nem, köszönöm – hangja elcsuklott és még szívszorítóbb sírásba kezdett.
- Csak akad valami, amitől jobban érezné magát – leültem melléje és a vállára tettem a kezemet. – Akármi.
- Ha meg tudnánk változtatni egy fix pontot az időben, egyedül az segítene.
- Igazán lehetetlenül hangzik, de régen volt egy barátom, aki talán képes lett volna erre. Ő értett az ilyenekhez.
- Valami tudós volt?
- Inkább doktor. Egy doktor, akivel egy mosdóban találkoztam. Igazán bizarr, ugye? – akaratlanul is elmosolyodtam és újra magam elé képzeltem a Doktor arcát. Az arcot, ami hiába volt fiatal, mégis annyi évszázadot megért. Annyit tudott és annyit szenvedett, de akkor, a találkozásunkkor boldog volt. Én így emlékeztem őrá.
- Szerencsétlen landolás volt – hangja tisztább lett és érthetőbb. – Nem lettek jól bemérve a koordináták.
- Tessék? – visszaemlékezésemet megszakítva, ijedten pattantam föl a székemről.
- Jó újra látni téged Morgen – a Doktor arca nyúzott volt. Szemei végletekig kisírva és elvörösödve. Elsőre nehezemre esett felfogni, hogy ő ugyan az, mint aki az emlékeimben lakozik.
- Doktor?
- Próbáltam olyan helyet keresni, ahol senkivel se futhatok össze, úgy látszik kudarcot vallottam megint… - újra könnyek siklottak végig arcán, amik láttán automatikusan olyan közel mentem hozzá amennyire csak tudtam, majd átöleltem. Éreztem ahogy remeg, hallottam a motyogását amiben csak ugyan azt ismételgette: megint, megint, megint.
- Mi történt? Hol vannak Pondék? Mi a baj Doktor? Mond meg nekem!
- Pondék… én… - nem tudta befejezni.
- Kérlek Doktor. Mond meg nekem, hogy tudok segíteni rajtad?!
- Sehogy. Én hibáztam. Én mindig hibázok, újra és újra! Ártatlan, kedves emberek életét teszem tönkre… - kibújt a karjaim közül és elindult kifelé a teraszról. – Így jobb lesz, ha most megyek. Míg végül neked is bajod esne kedves Morgen.
- Ugyan Doktor, velem nem történhet olyan ami…
- Nem történhet? – szemeiben haraggal fordult felém mielőtt belépett volna a TARDIS-ba. – Elvesztheted az emlékeidet. Elkerülhetsz egy másik univerzumba vagy meg is halhatsz! Ezek veszélyes dolgok, főleg egy magadfajta számára…
- Magamfajta?! Miért, mi vagyok én?
- Csak egy ember…
Valószínűleg nem minden gimnazista lánynak adatott meg az
öröm, hogy egy kék rendőrségi telefonfülkével találkozzon össze a suli
mosdójában. Hisz képzeljük csak el a helyzetet: odamegy valaki, tételezzük fel,
hogy kezet mosni, esetlegesen cigizni, belőni magát mert a WC fülkékben
tökéletesen el lehet rejtőzni a tanárok elől. Besétál, és annyira el van
foglalva a jelentéktelen életének még jelentéktelenebb problémáival, hogy
lendületből fejjel nekimegy a fülke ajtajának. Ekkor magához tér és megijed,
vagy /hozzám hasonlóan/ kitámasztja valamivel a bejáratot, hogy senki se tudjon
bejönni. Aztán körbejárja a fülkét kapásból háromszor is, majd mit sem törődve
a veszéllyel kopog párat rajta. Várakozik, közben hallja, hogy kint hogyan
trágárkodnak a WC barikád miatt. Igazán nem tudja érdekelni.
- Helló! – az ajtó kinyílik és egy piros csokornyakkendős, fiatal pasi ugrik eléje. Furcsa arcszerkezettel és meglehetősen rövid nadrággal. Mióta divat az, hogy a gatyánk csak a bokánk tetejéig érjen?
Körbetekint, megmosolyogja az előtte ácsorgó szerencsétlent és megigazítja a nyakkendőjét. Még egyszer mosolyog, még egyszer igazít és a milliméter pontosan belőtt hajába túr. Meglehetősen lazán viseli a helyzetet.
- Te ki vagy? – szemeit a vele nagyjából egy magas lányra szegezi, aki félvállról, már-már felháborodva válaszol, illetve kérdez.
- Inkább te ki vagy? Meg ez mi? – mutat a fülkére.
- Én a Doktor vagyok, ez meg az én TARDIS-om! – felel, majd kezet nyújt. – Ők pedig odabent Amy és Rory. Pond egy és kettő.
- Embereket nem illik sorszámozni, ők nem tárgyak. Ez megalázó!
- De ők szeretik a nevüket, ugye Pondok?! – kiált és beviharzik az ajtón.
- Nem! – két távol hang hallatszik a fülke mélyéről. A fülke mélyéről… hogy a fenében lehet egy fülkének mélye?
Nos igen. A szerencsétlen gimnazista, aki csak kezet mosni akart, élete leghajmeresztőbb történeteit hallhatta az elkövetkezendő órákban. Eddig csak a jegyei és mérhetetlenül idegesítő osztálytársai foglalkoztatták, de a Doktorral és a társaival való találkozás után már minden eddigi stressz forrás annyira kicsinek tűnt, mint az emberek egy űrhajóból nézve. Aprók, jelentéktelenek, feledhetők és egyáltalán nem izgalmasak.
A Doktor megjelenése után, már semmi se volt ugyan az, messzemenőkig se.
Mai napig se értem, miért mondott el nekem annyi mindent. Miért hallhattam az Idő Háborúról, a dalekokról, a síró angyalokról és arról a sok-sok emberről, akik megfordultak a Doktor mellett. Nem kellett volna nekem mesélnie róluk, hisz én csak egy lány voltam a WC-ben. Ő meg egy Idő Úr az univerzumban. A porszem és a Mount Everest csatája.
Persze, némiképp megtisztelve éreztem magam, hogy idegenként, ismeretlenként ott lehettem velük. Láthattam, hogy a Doktor mennyire kötődik Amyhez és Roryhoz. Minden pillantásában tükröződött a szeretet és az aggodalom, amit a két fiatal felé táplált. Magamat is megleptem, hogy ez mennyire meghatott. Nem vagyok és soha nem is voltam érzelgős személyiség. Egy filmen vagy sorozaton se sírtam /jó, bevallom, Sherlockot megkönnyeztem, amikor leugrott a tetőről/.
Megtehettem volna, hogy világgá kürtölöm: találkoztam egy időutazóval, a gimnáziumunk mosdójában, de akadt volna olyan ember, aki ezeket halván ne nézett volna hülyének?! Elképzelésem szerint nem nagyon.
Mindennek lassan egy éve, de én azóta is őrzöm a az utolsó Idő Lorddal való találkozásom emlékét. Minden este, az ágyamban fekve és a sötét, néhol beázott plafont bámulva arra gondolok, hogy hol járhat most a Doktor és a Pondok. Melyik világban? Milyen időben? Vajon minden rendben Amyvel és Roryval? Biztosan, hisz ők a Doki legféltettebb kincsei. Bajuk nem eshet.
- Helló! – az ajtó kinyílik és egy piros csokornyakkendős, fiatal pasi ugrik eléje. Furcsa arcszerkezettel és meglehetősen rövid nadrággal. Mióta divat az, hogy a gatyánk csak a bokánk tetejéig érjen?
Körbetekint, megmosolyogja az előtte ácsorgó szerencsétlent és megigazítja a nyakkendőjét. Még egyszer mosolyog, még egyszer igazít és a milliméter pontosan belőtt hajába túr. Meglehetősen lazán viseli a helyzetet.
- Te ki vagy? – szemeit a vele nagyjából egy magas lányra szegezi, aki félvállról, már-már felháborodva válaszol, illetve kérdez.
- Inkább te ki vagy? Meg ez mi? – mutat a fülkére.
- Én a Doktor vagyok, ez meg az én TARDIS-om! – felel, majd kezet nyújt. – Ők pedig odabent Amy és Rory. Pond egy és kettő.
- Embereket nem illik sorszámozni, ők nem tárgyak. Ez megalázó!
- De ők szeretik a nevüket, ugye Pondok?! – kiált és beviharzik az ajtón.
- Nem! – két távol hang hallatszik a fülke mélyéről. A fülke mélyéről… hogy a fenében lehet egy fülkének mélye?
Nos igen. A szerencsétlen gimnazista, aki csak kezet mosni akart, élete leghajmeresztőbb történeteit hallhatta az elkövetkezendő órákban. Eddig csak a jegyei és mérhetetlenül idegesítő osztálytársai foglalkoztatták, de a Doktorral és a társaival való találkozás után már minden eddigi stressz forrás annyira kicsinek tűnt, mint az emberek egy űrhajóból nézve. Aprók, jelentéktelenek, feledhetők és egyáltalán nem izgalmasak.
A Doktor megjelenése után, már semmi se volt ugyan az, messzemenőkig se.
Mai napig se értem, miért mondott el nekem annyi mindent. Miért hallhattam az Idő Háborúról, a dalekokról, a síró angyalokról és arról a sok-sok emberről, akik megfordultak a Doktor mellett. Nem kellett volna nekem mesélnie róluk, hisz én csak egy lány voltam a WC-ben. Ő meg egy Idő Úr az univerzumban. A porszem és a Mount Everest csatája.
Persze, némiképp megtisztelve éreztem magam, hogy idegenként, ismeretlenként ott lehettem velük. Láthattam, hogy a Doktor mennyire kötődik Amyhez és Roryhoz. Minden pillantásában tükröződött a szeretet és az aggodalom, amit a két fiatal felé táplált. Magamat is megleptem, hogy ez mennyire meghatott. Nem vagyok és soha nem is voltam érzelgős személyiség. Egy filmen vagy sorozaton se sírtam /jó, bevallom, Sherlockot megkönnyeztem, amikor leugrott a tetőről/.
Megtehettem volna, hogy világgá kürtölöm: találkoztam egy időutazóval, a gimnáziumunk mosdójában, de akadt volna olyan ember, aki ezeket halván ne nézett volna hülyének?! Elképzelésem szerint nem nagyon.
Mindennek lassan egy éve, de én azóta is őrzöm a az utolsó Idő Lorddal való találkozásom emlékét. Minden este, az ágyamban fekve és a sötét, néhol beázott plafont bámulva arra gondolok, hogy hol járhat most a Doktor és a Pondok. Melyik világban? Milyen időben? Vajon minden rendben Amyvel és Roryval? Biztosan, hisz ők a Doki legféltettebb kincsei. Bajuk nem eshet.
****
- Halál rád George Lucas! – idegesen kiáltottam el magamat és lestoppoltam a DVD-t. Nos, általában elborul az agyam, ha a Star Wars előzmény trilógiáját nézem. Annyira rossz, hogy az már bűn. Be kellene tiltani. – Mi ez a szemét?
Kritikus természetem sose volt összeegyeztethető a Baljós árnyakkal és társaival. Ezért is voltam én Morgen, a begyöpösödött eredeti rajongó, aki órákat tudott érvelni Darth Vader jósága mellett, minden SW könyvet hetente olvasott és betéve tudta az összes film, összes párbeszédét. Mellette pedig szívesen húzta a Sherlock mániájával is a környezetében lakók idegeit. Nos igen, ez vagyok én. Morgen McLark és büszkén vállalom, hogy a szobám falán tapéta helyett Star Warsos, Gyűrűk Urás, Harry Potteres és Sherlockos poszterek vannak.
- Szentségtörés… - azzal a lendülettel elhajítottan a DVD távirányítóját és elhagytam a szobámat. Lezúgtam a lépcsőn, amin szigorúan tilos rohanni, mert már így is omlásveszélyes, csak a tábla hiányzik az oldaláról. Megragadtam a kalapomat és elhagytam a házat.
Tisztában vagyok vele, hogy eszeveszett hülyeség filmek miatt ennyire tropára tenni az idegeimet. Ezek sajna már megmásíthatatlan dolgok.
Hogy dühömet csillapítsam, a város legeldugottabb pontjának, legeldugottabb cukrászdájának teraszán foglaltam helyet. Ide sose járt senki sem de tényleg! Hetente legalább négyszer eljöttem és még egyszer se láttam magamon kívül vendéget, pedig nem volt annyira lepusztult, hogy ne lehessen eltölteni itt pár kellemes percet. A sütemények árai két lábbal álltak a földön, ráadásul az ízük is jó volt.
- A szokásosat kérném – amint leadtam rendelésemet az egyedüli pincérnőnek, tekintetem megakadt a tőlem kétasztalnyira üldögélő alakon. Az asztal lapjára dőlve zokogott. Arcát nem láttam, mert kezeivel takarta, de mégis annyira ismerős érzés fogott el. Mintha már találkoztunk volna egyszer.
- Elnézést – tudom, hogy illetlenség másokat zavarni, de csak nem hagyhattam ilyen látványosan szenvedni szegény párát -, esetleg tudok valamiben segíteni?
- Nem, köszönöm – hangja elcsuklott és még szívszorítóbb sírásba kezdett.
- Csak akad valami, amitől jobban érezné magát – leültem melléje és a vállára tettem a kezemet. – Akármi.
- Ha meg tudnánk változtatni egy fix pontot az időben, egyedül az segítene.
- Igazán lehetetlenül hangzik, de régen volt egy barátom, aki talán képes lett volna erre. Ő értett az ilyenekhez.
- Valami tudós volt?
- Inkább doktor. Egy doktor, akivel egy mosdóban találkoztam. Igazán bizarr, ugye? – akaratlanul is elmosolyodtam és újra magam elé képzeltem a Doktor arcát. Az arcot, ami hiába volt fiatal, mégis annyi évszázadot megért. Annyit tudott és annyit szenvedett, de akkor, a találkozásunkkor boldog volt. Én így emlékeztem őrá.
- Szerencsétlen landolás volt – hangja tisztább lett és érthetőbb. – Nem lettek jól bemérve a koordináták.
- Tessék? – visszaemlékezésemet megszakítva, ijedten pattantam föl a székemről.
- Jó újra látni téged Morgen – a Doktor arca nyúzott volt. Szemei végletekig kisírva és elvörösödve. Elsőre nehezemre esett felfogni, hogy ő ugyan az, mint aki az emlékeimben lakozik.
- Doktor?
- Próbáltam olyan helyet keresni, ahol senkivel se futhatok össze, úgy látszik kudarcot vallottam megint… - újra könnyek siklottak végig arcán, amik láttán automatikusan olyan közel mentem hozzá amennyire csak tudtam, majd átöleltem. Éreztem ahogy remeg, hallottam a motyogását amiben csak ugyan azt ismételgette: megint, megint, megint.
- Mi történt? Hol vannak Pondék? Mi a baj Doktor? Mond meg nekem!
- Pondék… én… - nem tudta befejezni.
- Kérlek Doktor. Mond meg nekem, hogy tudok segíteni rajtad?!
- Sehogy. Én hibáztam. Én mindig hibázok, újra és újra! Ártatlan, kedves emberek életét teszem tönkre… - kibújt a karjaim közül és elindult kifelé a teraszról. – Így jobb lesz, ha most megyek. Míg végül neked is bajod esne kedves Morgen.
- Ugyan Doktor, velem nem történhet olyan ami…
- Nem történhet? – szemeiben haraggal fordult felém mielőtt belépett volna a TARDIS-ba. – Elvesztheted az emlékeidet. Elkerülhetsz egy másik univerzumba vagy meg is halhatsz! Ezek veszélyes dolgok, főleg egy magadfajta számára…
- Magamfajta?! Miért, mi vagyok én?
- Csak egy ember…
- Ezt úgy mondod, mintha baj lenne – hangom halk volt, alig
több egy sóhajtásnál. Eléje álltam és szemeink összetalálkoztak. – Talán hibát
követtél el, talán vétkeztél, de olyat biztosan nem tettél, ami miatt így
ostoroznod kéne magadat! Hisz én, egy „csak ember” is látom rajtad, hogy
szenvedsz Doktor. A kínod ott van a szemedben!
- Talán eljött az ideje, hogy örökre abbahagyjam. Nyugdíjba vonuljak, vagy hogy szokták ezt felétek mondani. A világnak és az embereknek elege lett belőlem.
- Rosszul látod. A világnak pont ezután lesz majd rád nagy szüksége. Ha eddig sok volt a veszély, nemsokára még több lesz.
- Honnan gondolod?
- Megeshet – sokat sejtetően elmosolyodtam -, hogy nem puszta véletlen volt az első találkozásunk. Lehet, hogy a sors rendelt téged én hozzám, most pedig fordítva. Azért, mert segítenem kell neked.
- Mégis miben? Mit tudsz amit én nem?
- Hosszú életed során most tévedtél először. Hiba volt rám azt mondani, hogy csak egy ember – lassan hátat fordítottam neki és elindultam – De én is hibáztam. Talán nem fog megártani neked egy kis magány. Helyszínként a felhőket ajánlom és hidd el, ha jókor leszel jó helyen, találkozni fogsz valakivel… valakivel aki segít majd továbblépni és felkészülni a legrosszabbra Doktor.
Rengeteg időm volt megtanulni, hogy mindenkinek lehetnek titkai, amivel másoknak komolyan tud ártani.
Nekem is volt egy ilyenem, bár rajtam kívül senki se értette. Aztán jött a Doktor, beszélt nekem arról a sok csodálatos dolgokról, ami időben és térben történik. Az ellenségeiről és a félelmeiről. Végül pedig arról, hogy mi hozza el az utolsó Idő Lord végzetét.
Van egy írás a falamon.
A plakátok mögött jól elrejtve, senki se tud róla.
Azután írtam oda, hogy hazaértem a gimnáziumból azon az ominózus napon.
Ez egy kérdés.
- Talán eljött az ideje, hogy örökre abbahagyjam. Nyugdíjba vonuljak, vagy hogy szokták ezt felétek mondani. A világnak és az embereknek elege lett belőlem.
- Rosszul látod. A világnak pont ezután lesz majd rád nagy szüksége. Ha eddig sok volt a veszély, nemsokára még több lesz.
- Honnan gondolod?
- Megeshet – sokat sejtetően elmosolyodtam -, hogy nem puszta véletlen volt az első találkozásunk. Lehet, hogy a sors rendelt téged én hozzám, most pedig fordítva. Azért, mert segítenem kell neked.
- Mégis miben? Mit tudsz amit én nem?
- Hosszú életed során most tévedtél először. Hiba volt rám azt mondani, hogy csak egy ember – lassan hátat fordítottam neki és elindultam – De én is hibáztam. Talán nem fog megártani neked egy kis magány. Helyszínként a felhőket ajánlom és hidd el, ha jókor leszel jó helyen, találkozni fogsz valakivel… valakivel aki segít majd továbblépni és felkészülni a legrosszabbra Doktor.
Rengeteg időm volt megtanulni, hogy mindenkinek lehetnek titkai, amivel másoknak komolyan tud ártani.
Nekem is volt egy ilyenem, bár rajtam kívül senki se értette. Aztán jött a Doktor, beszélt nekem arról a sok csodálatos dolgokról, ami időben és térben történik. Az ellenségeiről és a félelmeiről. Végül pedig arról, hogy mi hozza el az utolsó Idő Lord végzetét.
Van egy írás a falamon.
A plakátok mögött jól elrejtve, senki se tud róla.
Azután írtam oda, hogy hazaértem a gimnáziumból azon az ominózus napon.
Ez egy kérdés.
Az univerzum legelső kérdése.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése