2013. december 26., csütörtök

Vér és fogaskerék - Prológus

                                                                           

Nem, ez most nem fanfic lesz, hanem egy original story prológusa! 
Nem szokásom prológust írn, de kíváncsi vagyok a véleményetekre! 
Szeretném megtudni, hogy ki az, aki olvasna egy:
Steampunk stílusú/hangulatú történetet, ami amellett, hogy gőzpánk még disztópia, dráma meg akció is (néha horror... ahogy eddig áll).
A prológus tényleg alig árul el valamit, ez csak amolyan "bemelegítés".
Jó... igazából éhezek a véleményekre a témával kapcsolatban... szükségem van rátok!!! 


Tartalom: Hedwig Simmons zseni, akinek legnagyobb szenvedélye a minél kifinomultabb gépeket megalkotása. Hobbija hirtelen átcsap életmentéssé, amikor testvére öngyilkos lesz és leugrik egy ház tetejéről. Hedwig átgépesíti öccsét így visszaállítva az alap életfunkciókat.
Az eredményt látva elhatározza, hogy tudását mások megsegítésére fogja használni. A föld alatt létrehoz egy műhelyt, amit csak Menedéknek neveznek és itt szállásolja el azokat, akik inkább mellette maradnak és asszisztálnak neki, mintsem lélektelen szüleikhez hazamenjenek.
Mert a világ megváltozott, kettészakadt. Az amerikai oldalon nincs diktatúra, de a felnőttek mégis boldogtalanok. Az életük megszürkült, robot módjára csak a munkájuknak élnek és nem törődnek a gyerekeikkel sem. 

A háború pedig karnyújtásnyira és ez érinti Hedwig terveit is.


~ Prológus ~


- Megfogjuk találni! Ígérd meg! Ígérd meg nekem Hedwig, hogy meg fogjuk találni és nem lesz semmi baja Lynn-nek, kérlek…
Hedwig Simmons határozottan bólogatott és magához ölelte a könnyek nélkül zokogó Danielt, de közben mardosta a lelkiismerete. A nyugodt arc és határozott viselkedés tökéletesen elfedte a reménytelenséget, ami lassan az egész elméjét elborította. A keze remegett, ahogy Daniel hátát simogatta és hazug szavakat mondott neki arról, hogy sikerrel fognak járni. 
A terem zsúfolásig megtelt üres tekintetű fiatalokkal, akik mind arra vártak, hogy Hedwig utasítsa őket valamire. Menjenek dolgozni, nyomozzanak az eltűntek után, vagy egyszerűen sirassák meg elvesztett társaikat, akiket nagy valószínűséggel soha többet nem fognak látni. Legalábbis élve. 
- Tennünk kellene valamit – súgta egy magas, vörös hajú fiú a mellette ülő lánynak. Mindketten a szoba két kanapéjának egyikén foglaltak helyet, pár méterre Hedwigtől és a még mindig sírdogáló Danieltől.
A lány kíváncsian fordult a fiú felé. Hosszú, csokoládébarna haja volt, ami – hétköznapi szemmel nézve lehetett volna eredeti is – de a Menedékben élők könnyebben felfedezték egymáson a „különlegességeket”. 
- Mire gondolsz? – kérdezte és olyan közel hajolt a fiúhoz amennyire csak tudott. – Hedwig szemét nem kerüli el semmi, a tudta nélkül nem tehetünk semmit sem. Márpedig, ahogy ismerlek Gredy, olyan dolgot forgatsz a fejedben, amire nem bólintana rá egykönnyen. 
Gredy halkan felnevetett. 
- Imádom, hogy mindig kitalálod a gondolataimat Lisa! – lágyan megcsókolta a lány kezét. 
- Könnyek kiismerhető vagy – mondta gúnyosan. – Nem kellene ahhoz félig gépnek lenn, hogy valaki átlásson rajtad. 
Gredy szeme összeszűkült. Tekintete egyszerre tűnt csalódottnak és mérgesnek. 
- Nem vagyunk félig gépek! – jelentette ki a kelleténél jóval hangosabban. – Egy-két fém alkatrésztől senki nem válik robottá! 
A teremben eddig uralkodó halk morajlást most kiabálás váltotta fel. Az emberek felálltak helyeikről és mutogatva, artikulálatlanul magyaráztak egymásnak. Kétség sem fért hozzá, hogy a nem vagyunk robotok témát tárgyalták meg… újra. 
A nagy zűrzavar közepette Gredy megragadta Lisa karját és határozottan az ajtó felé kezdte húzni. Éppen kiléptek volna, amikor valaki eléjük lépett. 
- Köszönöm, hogy megint felhoztad ez a remek témát – Hedwig erőteljesen kihangsúlyozta a remek szót miközben gyilkos tekintettel méregette a két ifjút. – Elégedetlenek vagytok? 
Gredy Lisara nézett. Az eddig benne buzgólkodó tenniakarás hamar elpárolgott, helyét pedig a félelem vette át. Bár mindketten jól ismerték Hedwiget és tudták, nem kell tőle félni, de mégis volt valami a lány egész lényében, ami rettegést váltott ki belőlük. Féltek-e a büntetéstől, amit a vita kialakulásáért kaphatnak? Nem. Féltek-e a többiektől, akik a vitában részt vettek és esetleg alulmaradtak? Nem. Féltek attól, ami a barátaikat és társaikat elragadta? Igen, mindennél jobban. 
- Nos? – kérdezte újra Hedwig, valamivel idegesebben. Kifejezéstelen fekete szemei végigpásztázták mindkettőjüket. A tekintete csontig hatolt, talán éppen ezért értett annyira az emberek mechanikájához. Könnyen kiszúrta, hogy mit kell megváltoztatni a tökéletes végeredményhez. 
- Tudod jól, - kezdte Lisa bátortalanul. Tekintetét Hedwig bakancsának orrára szegezte. – hogy tökéletesen megvagyunk elégedve azzal, amit nyújtasz nekünk. Van hol laknunk, van mit ennünk, vannak barátaink és… 
- Van életünk – vágott a szavába Gredy. – Mert ha te nem lennél, mi sem lennénk már… mármint Lisa nem lenne – a lány lehajtott fejére nézett. A dús paróka alatt helyenként megcsillant valami fémes anyag. 
Hedwig elégedetten elmosolyodott és visszasétált a civakodó tömegbe. 
Gredy egyik kezével átkarolta Lisa derekát, a másikkal pedig magafelé fordította a lány arcát. 
- Haragszol rám, mert azt mondtam amit? – kérdezte halkan. 
Lisa szája mosolyra húzódott a kérdés hallatán. Túl sokszor tárgyalták már meg ezt ahhoz, hogy haragudni tudjon Gredyre, de a fiú minden alkalommal megkérdezi. 
- Lábak nélkül lehet élni, – óvatos belerúgott Gredy térdébe -, de agy nélkül nem. 
A teremben közben hajszálnyival se csillapodtak a kedélyek. Mindenki magyarázott mindenkinek mindenről. A politikusokat megszégyenítő tömeg szélén, Hedwig íróasztalának lapján ült Daniel. A válla remegett, ahogy némán sírt. Hedwigen kívül, aki jelenleg próbálta kimenteni az értékes tárgyakat az irodájából, senki nem foglalkozott vele. Látták, hogy mennyire megviseli Lynn elvesztése, de mostanság mindenki csak a saját lelkifájdalmával volt képes megküzdeni és senki nem várta el tőlük, hogy máséval is törődjenek. 
Az elmúlt pár hónapban rájár a rúd a Menedék lakóira. Valami történik, aminek köze van az itt lent folyó ügyekhez. A háború csak egy karnyújtásnyira van a Két Világ között. Amerika és Területei hadsereget szerveznek míg Ázsia és Régiói különleges fegyvereken dolgoznak, amik segítségével emberek csatasorba állítása nélkül tudnak győzedelmeskedni az ellenségen. 
A világ egy sokkal rosszabb hely lett, mióta a földrészek kettéváltak. Falakat emeltek Európa közepén, hogy a felek ne tudjanak egymáshoz átszökni. Persze így is akadnak emberek, találékony és merész emberek akik kijátsszák ezt. Ők hivatalosan Ázsia és Régióihoz tartoznak, de szinte mindegyikük Amerika párti és fizetség nélkül is képesek elárulni a saját vezetőiket és országukat. 
Mennyivel szebb lenne minden, ha az ember nem egy kapzsi és pénzmániás élőlény lenne, vagy több kivétel akadna.
Hedwig sokat gondolkodott ezen, közben próbált visszaemlékezni arra, mégis mikor kezdődhetett ez az egész. Pontos dátumot sehol nem írnak, élő ember pedig alig akad, aki emlékszik a „régi szép időkre”. Nehéz volt elképzelni a világ felét – Amerika és Területei lakói automatikusan kizárták a gondolataikból a másik felet – a szürkeség és terror nélkül, ami mindennap jelen van az emberek életében. Nincsen diktatúra, de nincsen szabadság sem. A felnőtteknek nincsenek anyagi gondjaik, de nem is boldogok. 
- Ezt a témát – kezdte Hedwig a kanapé karfáján állva – minden havi gyűlésen megvitatjuk. Mindig ugyan azt állapítjuk meg és mindig kiordítom a lelkemet is azért, hogy titeket lecsendesítselek. Most nem az a fontos, hogy felülbíráljatok engem – erre halk morajlás hallatszott – hanem, hogy megoldjunk egy igen nagy gondot. A barátaink eltűnnek! Nem tudom ki rabolja el őket, hova viszi vagy mit akar tőlük de egy biztos: nem vagyunk biztonságban! Ennek fényében visszavonom az őrséget, amit két hónapja a Menedék bejáratához és annak környékéhez állítottam. 
- Ezzel pont, hogy célponttá válunk! Ki fog figyelmeztetni minket? – kérdezte egy hang a tömegből. 
- Eddig figyelmeztettek minket? Nem! Mert mindig az őröket vitték el. Nem engedem, hogy több embert veszítsünk, így is eleget szenvedtünk már. Szerintem nincs ebben a teremben olyan, akinek ne lenne egy barátja, aki már nincs közöttünk. Igaz? 
Az eddig lázongó tömeg most alig több némán gyászoló embereknél, akik féltik a saját és társaik életét. 
- Szeretnék mindenkit megkérni, hogy figyeljen oda a másikra. Ha lehet, akkor senki ne hagyja el a Menedéket csak ha halaszthatatlan dolga akad. Elhiszem, hogy nehéz és nyomasztó itt lent lenni, de egyenlőre ez a legbiztonságosabb hely az egész városban. 
Hedwig lemászott a kanapéról és mindenkivel váltott egy-egy együtt érző pillantást még mielőtt az emberek ki nem szállingóztak az irodájából. 

1 megjegyzés:

  1. Már egy jó ideje nem írtál: számíthatunk arra, hogy hamarosan folytatod a sztorikat? Nyáron biztos több időd lesz, mint most.. Ilyenkor mindenkinek sok a dolga, nehéz beiktatni a bloggal való rendszeres foglalkozást, ez érthető. Remélem visszatérsz, és újult erővel folytatod az alkotást, mert zseniális vagy. Az Erő legyen veled! :D

    VálaszTörlés